Források Budapest múltjából V./b 1954-1958 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 9. (Budapest, 1988)

ELŐSZÓ

A fentebb hivatkozott rendelet külön fejezetben foglalkozik a tanácsok vállalataival (amelyek közül 7600-at a minisztériumok „adtak le", ezek közül több száz a megyei vállalatok decentralizálása révén alakult, másutt pedig szolgáltató vállalatok összevonásával jöttek létre). A III. fejezet a községpolitikai munka követelményeit írja le. Eszerint ötéves terveket kell készíteni a Hazafias Népfront helyi programja alapján, de továbbra is az MT által jóváhagyott népgazdasági terv és helyi költségvetés keretében. (A budapesti községpolitikai tervet 1. a kötet 103. sz. dokumentumában.) A tanácsok gazdálkodásának megkönnyítését szolgálta a hivatkozott rendelet azáltal, hogy IV. fejezete a tervezés, beruházás, anyaggazdálkodás terén bővítette a tanácsok hatáskörét, némileg egyszerűsítve a létszám- és béralap központi ellenőrzésének rendszerét. Aligha szorul bizonyításra, hogy javaslattétel és döntés szempontjából milyen nagy horderejű állásfoglalás volt ez a főváros és Tanácsa számára - még akkor is, ha a végrehajtás a szervezet működésének addigi rendjébe ütközött, s az anyagi eszközök hiánya és kényszerű elosztása időről időre a centralisztikus, adrninisztratív módszerek felelevenítéséhez vezetett. Nem lebecsülhetők a tanácsi rendszer működésének reformjára irányuló kísérletek. Ilvenek voltak a tervezés területén bevezetett egyszerűsítés, a Minisztertanács döntése, amellyel a tanácsok gazdálkodási és pénzügyi hatáskörét kiterjesztette a költségvetési előirányzat alágazatokon belüli átcsoportosítására, a pénzgazdálkodásnak a szakigazgatási szervekhez történt utalása. A vállalati pénzgazdálkodásban lényegesen csökkentek a szaktárcák közvetlen intézkedései, amelyek a múltban „.. .átnyúlást jelentettek és megnehezítették a tanács irányító munkáját." A tanácsok - főleg a Fővárosi Tanács - és a minisztériumok éveken át húzódó vitáiban a Minisztertanács mégsem foglalt egyértelműen állást. Javaslatot saját hatáskörükre a tanácsoktól kért s a javaslatok sorsáról következő fokon a főhatóságok döntöttek, mégpedig minden egyes szakterületről külön, minisztériumonként. Azok a szervek határoztak tehát, amelyek érdekelve voltak a hatáskörök megtartásában, vagy „leadásában". Miért? - kérdi a mai olvasó. Azért, mert a tervutasításos lebontásos gazdaságpolitika körülményei között a bürokratikusán központosított tervezési és költségvetési rendszerben a minisztériumok irányító - egyben gazdálkodó, begyűjtést végző és szolgáltatást központosító szervek voltak, termelést szervező operatív központok, s az anyaggazdálkodás csúcsszervei egyben. Az irányvonalakban, pénzügyi és nominális mutatókban, anyagfelhasználásban, sőt részletesen kicövekeit ütemezésben megadott tervek realizálása végső soron csakis az 1954 előtti centralizmussal volt végrehajtható - ha végrehajtható volt egyáltalán. A minisztériumok tehát nem mondhattak le döntési, sőt rendelkezési jogukról. A Racionalizálási Bizottság munkáját összefoglalóan a 2147/48/1954. (IX. 8.) MT határozat minősítette, ezzel lényegében előkészítve az október 23-án megjelenő 2176/55/ 1954. számú intézkedést. A bizottság joggal vonta meg a negatív mérleget: „.. .az államigazgatás és vállalati apparátus egyszerűsítéséről és létszámcsökkentéséről tervezett komplex intézkedések helyett konkrét intézkedéseket csak az utóbbi vonatkozásban tett".