Források Budapest múltjából V./a 1950-1954 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 9. (Budapest, 1985)
ELŐSZÓ
vábbá, hogy kifejlesztik a közigazgatás új munkastílusát, abból kiindulva, hogy a tanácsok „nem bürokratikus, hanem politikai szervek", amelyek a hatalom gyakorlásának feladatait, a szocialista viszonyok következtében sokszorosára növekedett igazgatási feladatok ellátását és a helyi politikát is egységes szervezetben kívánták ellátni. Mégpedig akkor és úgy, amikor a választott testületek és az apparátus majdnem teljes egészében kicserélődött. A vezérlő elv az lett, kerüljenek „új emberek" a város élére, ennek alárendelve a káderfejlesztés egyetlen ismérvévé a politikai megbízhatóság vált. Az új államszervezési elvnek sarkalatos elemét képezte, hogy az államhatalom helyi szervei egyben legyenek „a dolgozók legszélesebb tömegszervezetei". Noha a törvény széles demokratizmusra tartott igényt, a tanácstörvény és végrehajtása nem lényegtelen ellentmondásokat hordott magában: közvetlen lajstromos választásokat vezetett be, a tanácstagok beszámolási kötelezettségét és a választók bizalmára méltatlanná vált tagok visszahívását kilátásba helyezte, de nem körvonalazta a tanácstagok jogait, aminthogy nem gondoskodott a végrehajtó bizottság és apparátus tanácsi testületek által történő ellenőrzéséről sem. Másrészt a tanácsok - a törvény szövegével ellentétben - a Belügyminisztériumnak, a szakmai osztályok pedig közvetlenül az ágazati minisztériumoknak rendelődtek alá. A tanácsok gazdálkodása szűk területre korlátozódott. Hogyan lehetett volna tömegszervezeti életről szó, az igazgatási, rendfenntartási funkciót ellátó Belügyminisztérium közvetlen alárendeltségében? De fordítva is jogos a kérdés: pontos, gyors ügyintézést nem mozgalmi, hanem igazgatási eszközökkel kell elvégezni. Mindezt tetézte az a körülmény, hogy a tanácstörvényben elvileg körvonalazott jogok gyakorlásáról sem a törvény, sem a végrehajtással kapcsolatos utasítások semmi biztosítékot nem tartalmaztak. A tanács képviseleti jellege gyakorlatilag elhomályosult. A törvény ugyanis csak deklarálta a tanácsok és szerveik helyi népképviseleti jellegét, de szervezeti és hatásköri jellegű rendelkezésekkel azt nem támasztotta alá. Erősen vitatható, hogy elvileg vajon nem fért volna össze a központosított állam és az önkormányzati élet ? A dogmatikus államelmélet csak az alárendelést fogadta el, pedig nem lehet kizárni ezek egymást kiegészítő funkcionálását sem, egy népi szocialista államra fokozottabban állnak Eötvös József egy évszázaddal korábban elhangzott szavai: „Az, hogy egy államban milyen mértékben lehet adni önállóságot kisebb közösségeknek, elsősorban attól függ, hogy mennyire erős az állam, mint egész". Az első szocialista állam termékeny működésének feltételét Lenin annak idején egyrészt az adott kor legfejlettebb technikájának és államszervezetének együttes alkalmazásában látta, másrészt a szocialista demokratizmus önkormányzati elemeinek és a gazdaság centrális erejének, a tervezés országos méretű kiépítésének összekapcsolásában. Lenin halála után a szovjet népgazdaságban jelentkező és mindinkább eluralkodó tervgazdasági centralizáció háttérbe szorította a demokratikus önkormányzati elemeket és kialakult a helyi szervek kizárólagos központi irányításának rendszere, amely modellé merevedett. Űgy tűnik, a gazdaság és állam megváltozott viszonyát, a helyi érdekeknek és a koordinációnak az állam központi céljai megvalósítását szolgáló pozitív hatását az újabb marxista elméleti irodalom csak a tapasztalatok alapján, egy újabb gyakorlati kényszer feszültségében vetette fel.