Források Budapest múltjából V./a 1950-1954 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 9. (Budapest, 1985)

ELŐSZÓ

Kétségtelen, hogy az államigazgatás feladatköreinek felduzzadása a második világháborút követően világjelenség. Az irányításnak ezzel az eszközrendszerével azelőtt átmenetileg, de az utóbbi 40 évben rendszeresen élnek a tőkés államok is, hiszen számos probléma: újjáépítés, modernizálás, környezetvédelem, területfejlesztés, közlekedés-fejlesztés és közlekedésrendészet állami beruházást, igazgatást igényel. Ennek a központi funkciónak ellátása mindenütt jogi szabályozást von maga után. Ez a tendencia hatványozottan érvényes a szocialista államra, mivel az állam szervező-, nevelő funkciója az élet minden területére kiterjed. Tudjuk, hogy a szocialista tulajdonviszonyok megteremtése automatikusan nem oldja fel az állampolgárok közti egyenlőtlenségeket, tehát e tekintetben is központi rendelkezésekre van szükség. Bár a szocialista állam kifejezetten igényli társadalmi szervek és szervezetek közreműködését kulturális, egészségügyi, szociális feladataink ellátásában, az élet e területeinek igazgatását, irányítását és felügyeletét azonban államigazgatási szerveivel végezteti el. Elkerülhetetlen a központosítás és a jogi rendezés a szocialista állam gazdaságirányító funkciója következtében is. Természetesen a gazdaságpolitikai koncepciók változása érzékenyen érinti a gazdaságirányító rendszert, kihatással van a jogi és ágazati szabályozásra is. így történt aztán, hogy miközben a gyakori koncepció és tervmódosítás a rögtönzés benyomását keltette, ugyanakkor a sokszoros túlszabályozottság éppen ellenkezőleg, az áthághatatlan bürokratizmus ködét vonta a tanács köré. Mindennek következtében kibontakozott az államigazgatás legfelsőbb szervének és a minisztériumoknak, országos hatáskörű szerveknek és vezetőknek domináns szerepe, a törvényivel szemben túlsúlyba került a rendeleti jogszabályozás. A rendeleti jogszabályozás nemcsak mennyiségileg volt sok, hanem minőségileg is, értve ezalatt, hogy az élet minden területére kiterjedt. Formailag úgy tűnt, hogy az üzemek államosítása, a mezőgazdaság kollektivizálására irányuló törekvések, az anyagellátás, áruelosztás stb. a törvényalkotásnál rugalmasabb jogalkotást és joggyakorlatot tett szükségessé, s ezt a rendeleti kormányzás támasztja leginkább alá. Valójában azonban ez a gyakorlat az irreális gazdaságpolitikai célok, a szövetségi politika és az adminisztratív eszközökkel való vezetés naprakész megtestesítője lett. 1951-ben az 1038-as MT rendelet ugyan kimondta, hogy a miniszterek „elsősorban feladatuk ellátása körében adhatnak ki rendeletet, minden egyéb rendelkezés formája pedig az utasítás". A tanácsok mindennapja szempontjából azonban a „felülről jövő döntések" formái összemosódtak. Ezek jó részének titkos és bizalmas jellege, másrészt mennyisége már az apparátus áttekintését is akadályozta. Hogyan juthatott volna el a rengeteg rendelet, utasítás, határozat stb. áttekintés, vagy akár ellenőrzés céljából a lakossághoz, a választópolgárokhoz ? A szocialista törvényesség megsértését a tanácsrendszernek ez a fajta működése magában hordta. Forráskötetünk fővárosi viszonylatban mutatja, hogy az előbb vázolt jelenségeknek egyre gyakrabban adtak hangot a testületek és az apparátus szószólói. Ez nem volt ismeretlen a felső párt- és állami vezetők előtt sem, részleges felismeréseik nyomán hellyelközzel korrekciókra is sor került. Kérdés, a jelentős tömegerővel és szervezettel rendelkező politikai vezető erő, az MDP miért nem akadályozta meg ezt a folyamatot? Az MDP-nek a pártról, a párt vezető szerepéről, csakúgy, mint a marxista-leninista állam-