Források Budapest múltjából II. 1873-1919 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 2. (Budapest, 1971)

Előszó

tása, a harmadik a lezárt üzlethelyiségeknek irodai, műhelyi és lakáscélokra való fölhasználása (Helyeslés), a negyedik a fővárosnak — ha kell. kényszer útján való — mentesítése. (Helyeslés.) Az elsőnél, a rokonok összeköltöztetésénél kétféle szempont nyomult előtérbe. Úgy az elvtársak, mint általában, kétféleképen beszélnek erről a kérdésről. Az egyik irányzat azt mondja: nem szabad a burzsoáziát összeköltöztetni, mert így egyesül az ereje, inkább a burzsoák közé kell betelepíteni a proletárcsaládokat, mert ezáltal ellensúlyozzuk a burzsoázia erejét. Én és nagyon sokan ellentétes állásponton vagyunk ennél a kérdésnél, mert a proletár, aki egész életét szegényes környezetben élte le, legnagyobbrészt még nem edződött meg annyira, hogy a burzsoá-szekatúrának kibírná tenni magát és idegennek érzi magát azokban a nagy tágas lakásokban, amelyekbe több családot csoportosítottak eddig össze. Tudok eseteket, hogy megszöktek és azt mondották, inkább megyek vissza a régi lyukba, semhogy ki legyek téve annak az állandó veszekedésnek, állandó harcnak, amely az ilyen összeköltöztetésnek az eredménye. Ha ellenben összeköltöztetünk rokoncsaládokat és ha kényszerítjük őket az össze költözésre, akkor sokkal könnyebben jutunk olyan fölszabadult lakásokhoz, amelyeket egyes, nagyobb számú családtaggal rendelkező proletároknak bocsáthatunk rendelkezésére, ahol ezek sokkal jobban érzik magukat, és ahol sokkal jobban kielégítjük ezeknek igényeit, mintha így akarjuk ellensúlyozni az ellenforradalmi irányzatokat. A második, a lakásigényeknek minimumra való leszállítása, egy igen nehéz kérdés. Maga a munkásságnak az a rétege, amely a múltban jobb helyzetben lévén, jobb lakásokhoz jutott, és különösen a szellemi munkások, akik ma mindannyian szocialistáknak vallják magukat, ezek mondanak le legnehezebben a megszokott kényelemről, ezek mondanak le legnehezebben azokról az igazán nélkülözhető lakásokról, amelyeket föltétlenül el kell venni, ha nem akarjuk azt, hogy a lakás nélkül sínylődő proletariátus önmaga vegye el ezeket a lakásokat. Azonban itt van az, ami ellen a legélesebben kell erről a helyről tiltakozni. Öt napja vagyok a lakáshivatal élén, és megszámoltam, a nevemre — mert hiszen kiadtam az utasítást, hogy fölbontatlanul adják át a nevemre érkező leveleket — 1027 olyan levél érkezett öt nap alatt, amelyben mindenhol különböző elvtársak protezsálnak egyes embereket vagy egyes emberek elvtársi megszólítással önmagukat akarják mentesíteni a rekvirálás alól. Hát, elvtársaim, ez az egyik része a dolognak, amit kénytelen vagyok innen erről a helyről megmondani. A másik része pedig az, hogy maguk az elvtársak sem számolnak azzal, hogyha egy országos kérdésnek megoldását leteszik egy ember kezébe, és attól várunk valamit, akkor ez az ember nem lehet egy általános panasziroda. (Igaz! Úgy van!) Ezt a kérdést is meg kell oldani, s azt hiszem, hogy jövök majd javaslatokkal, amelyek a kérdést magát megoldhatják. Azonban ugyancsak a lakásigények minimumra való szorításába kapcsolódik bele az is, — s talán innen számíthatjuk Budapesten a legnagyobb lakászavarokat, — hogy nem történt egyáltalában számítás Budapest teherviselésére vonatkozólag. Emberek, akiknek abszolúte semmi közük nem volt a lakásügyekhez, lakáspolitikát akartak csinálni s a legmesszebbmenő ígéreteket tették illetéktelenül; ellenben azok, akik oda voltak állítva a lakásügyek élére, azok football-labda módjára lettek rugdosva, mindent csinálhat-