Források Budapest múltjából II. 1873-1919 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 2. (Budapest, 1971)

Előszó

Krúdy Gyula: Jegyzet egy báli legyezőre 1919. január 5. Ránézek egy kalendáriumra, mint régen látott ismerősömre, aki a múlt század divatjában, hóbortosán lép elém. Azt mondja: farsang, kezdődik Vízkereszt napján, tart... Mennyi minden megváltozott körülöttünk, a világon, bennünk — csak Ince pápa kalendárioma maradt a régi! 1919-et írunk. A férfiakat az ország megmentése foglalkoztatja a dúló csaták után. Vájjon mit tesznek a nők? Olyan a kalendáriom, mint egy jó gazdasszony (a régi világban), akinek szakácskönyve intézkedett az esztendő csaknem mindegyik napjára. Az emberek a gyomrukon át vették tudomásul az évszakok fordulását, az esztendő nevezetesebb napjait. Szerelmes lehet az ember az esztendő bármely szakában (éppen ebben különbözik az oktalan állattól, mondta egykori nevelőm, egy vándorszínész), de csíklevest többnyire januárban élvezhet, amikor befagytak a tiszai kiöntések és vesszőkosárban fogják az apró halat. Akkor szerkesztették a kalendáriumot, amikor a papok egyben orvosok is voltak. Vigyáztak, hogy hosszú életűek legyenek híveik; a böjtöket megtartatták, hogy a gyomrok rendbejöjjenek; amíg az esztendő bizonyos napjain mindenkinek tele lehet tömni a bendőjét, hogy ne legyen revolúció. A farsang íme itt van, mint valami rongyos paróka, vagy ittfelejtett színes rongy az elmenekült, elűzött régi életből. Rátalálunk az álmos téli délutánon, mint piros papucsra, amelyet egy hűtlen asszony emlékbe adott. Kocog éjszaka az ablakunkon, mint királyi palástjában didergő falusi komédiás. A kalendáriumból (midőn e tájt lapozgatunk) száncsörgés és nagybőgő mormogása hallatszik nagy távolságokból. Lehunyt szemünk előtt régi divatképek suhannak, amint egymást átölelve táncolnak kivilágított termekben : méltóságteljesen leng a nők uszálya, peng a huszártiszt sarkantyúja, öreg prímások kiviaszkolt kakadu-frizurájukkal intik a tempót, rikkant a duhaj és a nők szíve megtelik a mennyország illatával. Vájjon lesznek-e a köztársaságban bálkirálynők? A kalendáriom csak a régi vértanúkat és szenteket ismeri, a jégtörő Mátyásokat, dinnyés Lőrinceket és társaikat. Pedig a későbbi évszázadoknak is voltak vértanúi. Korunkban pedig akárki mártírnak érezhetné magát Magyarországon. (Van elég okunk rá.) Nem lehet már sopánkodni azon, hogy milyen jó lett volna ötven esztendővel előbb, vagy később élni. A sors úgy rendelkezett, hogy apáink pipafüstös arcképei alatt nem merenghetünk a szép múlton, nyugodalmas jelenen. Nem üldögélhetünk az élet lugasaiban, sem karosszékeiben. Az öreg gazdasszony szakácskönyvével, mindentudó konyhájával, zamatos ételeivel végképpen elszökött házunktól. S a kalendáriomi szenteket úgy kezdjük emlegetni, mintha ők volnának felelősek mai életünkért. Mit akar most itt a farsang az 1919-ik közönséges évre megszerkesztett naptárban? Mit alkalmatlankodik Csokonai Dorottyája és vele az egész elmerült világ, telve mulatságos magyar figurákkal, régi és új táncosokkal, bálanyákkal és bálkirálynőkkel, emlékekkel, nótákkal? Olyan hazug vagy, farsang, mint Hári János.