Források Budapest múltjából II. 1873-1919 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 2. (Budapest, 1971)

Előszó

Farsang, ócska színházi díszlete, jókedvet puffogtató nagydobja, izgató kőrisbogár pora a régi kalendáriomnak: Téged már csak hagyományokból ismernek azok, akik ezután következnek Magyarországon. Nem lehet már többé olyan jókedvök a magyaroknak, hogy elfelejthessék a szenvedéseket s megpróbáltatásokat, krónikás könyveknek elringató emléke, öregasszonyok mesemondása, tavasza múlt legényeknek szürcsölgető regélése lettél, farsang. Szegény nők! Annyi mindent veszítettek a háború alatt, elvesztették farsangjukat is. A szegény, úrikisasszonyok (akik ősidők óta a farsangon mentek férjhez), vájjon hol ismerkednek meg ezentúl a lovaggal, aki a tánc forgatagában megigéződik, hogy elfelejti: hozomány is van a világon? A kis ruhák, illúziós, bolondos szoknyácskák, a féltett frizura és a szűk cipő hiába volnának meg. A farsang e furfangos eszközei sem hozhatnák vissza azt a kort, mikor a szegény lányok a bál után férjhez mentek. (Vájjon, hogyan mennek ezután férjhez a lányok? Egészen új receptet kell kitalálni a házasságok doktorainak, az öregasszonyoknak). — De nem sajnálatraméltók a falu hölgyei, akik már az első hónál ábrándozni kezdtek a városi bálról? Az agarászok, tűzoltók, dalárdisták és a többiek, mulatságos és eleven figurái a régi magyar vidéki életnek, végképpen elfelejtették a bálrendezést? Vívnak-e még halálos párbajt egy elmaradt báli meghívóért? (Egykor magam is csaknem a fűbe haraptam egy eltévedt kartonlapért.) A lányszobákban: a minden titkot tudó varrónők, a fecsegő frizérnők, a pletyka-hordó szobalányok bohókás világában pótolhatja-e valami a farsangi izgalmat? Ki tudná megmondani, hogy milyen a báli divat most Pesten? Nők, szegénykék, vőlegényeik, táncosaik, apáik után elvesztették a farsangjukat is? Amint végigfutok még egyszer e levélen; úgy tűnik föl nekem mintha valami nagyon régi dolgokról írtam volna. Farsangról, szakácskönyvről, bálozó kisasszonyokról ... A dátum anno negyvennyolc. Holott alig múlt pár esztendeje, hogy divatlevelet és báli névsort közölt az újság. Milyet vénült a világ! Földig ér a szakálla. Ilyen farsangja még nem volt Pestnek. A városi lakosság már négy év alatt elszokott a nagyvárosi mulatozástól. Egyszer, a koronázás alatt (ha jól emlékszem), kitolták a zárórát. Tizenegy óra helyett talán egy óráig lehetett volna ébren maradni. Nézzük, mi lesz ebben a városban, amely már kiéhezett régi, megszokott mulatságai, hajnali táncai, reggelig tartó dáridói után, amint a háború előtt ez szokásban volt. A hajnali vendéglős-ipar, az éjfél utáni tánc, a reggelig tartó dínom-dánom a kontinens legmulatságosabb városává tette Pestet. Voltak itt urak és hölgyek bőven, akiknek az volt az életprogrammjuk, hogy este keljenek s reggel feküdjenek. Van-e még valaki, aki visszaemlékezik az egykori pesti reggelekre, a reggellel kisöpört kávéházi vendégekre, a mulatóhely virradataira, a bálra, a farsangra, amely télen és nyáron szünet nélkül folyt ebben a városban? Emlékszünk még a pesti éjszaka hőseire, hősnőire, balekjaira, hiénáira, pincéreire, meggazdagodott patkányaira, leánykereskedőire, cigányprímásaira, ifjúkori bohócaira? Egy kikötő lebujaiban nem mulatnak úgy a részeg matrózok, mint egykor, a háború előtt Pesten mulattak a „jobb társadalmi osztályhoz" tartozó urak és hölgyek. Táncosnők, élni vágyó „lipótvárosi dámák", föltűnőséget kereső gavallérok, makrók, jámbor vidékiek, elzüllött kisasszonyok, szökött cselédlányok, csinos