Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1916-1917-iki tanévre
Dr. Yárkonyi Hildebrand: Kritikai jegyzetek az ujkantianismus tör-ténetéhez
el úgy a magánvaló dolgokat (Ding an sich) s a mi értelmünk formáit, hogy ezek szerencsésen egymásra találnak? Vájjon csakugyan «szerencsés véletlen» műve az csupán (Lotze kifejezése), hogy az ismeretlen, alogikus és észszerütlen irrationalismusban örökre elrejtőző tárgy meg az értelem így mindig, következetesen egymásra találnak s megszülik a legnagyobb csodát, a tárgyak gyönyörű T egybehangzó világát? Vagy, ha nincs véletlen, miféle felsőbb elv az, mely az ellentétek ily csodás játékában leli gyönyörűségét? Höffding ezen utóbbi lehetőség mellett tör lándzsát, mikor a kanti ismeretelmélet ezen kényes pontját: az alak és anyag viszonyát magyarázza. 3 1 Szerinte Kant az ismeret tartalmát a magánvalóból eredezteti, de, úgymond, nem akarják észrevenni, hogy épúgy függővé teszi az ismeret alakját is tőle; és eszerint Kant közelebbb áll a tapasztalati bölcselethez (mi realismusnak mondottuk föntebb), mintsem első pillanatra hinnők. Höffdingnek ez a felfedezése a legfantasztikusabb következményekkel jár nemcsak az alak-anyag elméletére, hanem Kant egész rendszerére, egész világképére nézve. A magánvaló volna tehát az a feltétlen, az az absolutum, melynek szabályos működése adja nekünk nemcsak az ismeret anyagát, hanem alakját is; a feltétlennek mintegy szabályszerű, ütemes működése adja nekünk az ismeret formáit, ez okozza, hogy majd térben és időben fogunk fel valamit, majd a kategóriák kereteibe foglaljuk a világot. Ez a feltétlen volna az a legfőbb alap, amely eleve megállapított renddé sorakoztatja előttünk a világot s a mi a dolgot még bonyolultabbá teszi, maga ez a feltétlen lenne egyszersmind nemcsak az ismeret mozgató, láthatatlan alapja, hanem tárgya is ! Ha így fogjuk fel a kanti ismeretelméletet, akkor Kant a legnietaphysikusabb bölcselő, kit valaha is látott a világ s rendszere egyszeriben elveszti azt az idealistikus alakot, melyben megszoktuk Kantot látni és érteni; akkor Kant közelebb áll Fichtéhez vagy Schellinghez, mint a jelenkori neokantianismushoz. Fichte volt ugyanis az, aki egy feltétlen Énből vezette le az ismeretnek mind alakját, mind tartalmát s Schelling, bölcseletének egy késői fejlődési fokán, «tapasztalati» bölcseletet hirdetett, egy feltétlennek megtapasztalásában álló, intuitiv empirismust. Hogy mily sajátságos metaphysikához vezet a kanti bölcselet ilyen felfogása, mi sem mutatja jobban, mint még egy végső következmény, melyet Höffding nem késlekedik levonni Kant feltétlenéből Ha az alak és anyag egyaránt ugyanazon absolutumból erednek, akkor minden megismerésünk tökéletes, feltétlen megismerés, mert
