Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1913-1914-iki tanévre
Dr. Várkonyi Hildebrand : Az intuitio a régi és az új philosophiában
ták a subjectiv idealismus hívei, Bergson e szempontból tekintve realista. Ez közöttük a különbség. Azért Bergson rendszerének történelmi előzményeit nem is Losskijban vagy Jamesben kell keresnünk, hanem azokban, kik a realismusban állanak hozzá közel s viszont abban is egyeznek a franczia philosophussal, hogy ugyanazt várják az intuitiótól, mint ő, ugyanúgy az ismerés legtökéletesebb formájának vallják, mint ő. Itt most azoknak az ó- és középkori gondolkodóknak hosszú sorára gondolunk, kik megegyeznek Bergsonnal az intuitio feladatára, functiójára vonatkozólag úgyannyira, hogy összefoglalva valamennyit Piátótól kezdve a scholastikán keresztül Kantig és Bergsonig, intuitiójukat így jellemezhetjük: metaphysihai lényegismerés — a valóság legbensőbb magvának, absolut mivoltának csalhatatlan és világos megragadása, — tökéletes ismerés, mely minden tévedés felett áll s egyszersmind minden fáradságot, lassú és fokozatos észtevékenységet (discursiót) kizár. Nem más tehát az intuitio, mint közvetlen, tökéletes megismerése, megragadása a feltétlen valóságnak. Nagyon természetes, hogy mindezek a charakteristikumok nem találhatók meg, mint jegyei az intuitio fogalmának mindazon íróknál kivétel nélkül, kik az ismerésnek ideálját állították fel az intuitióban, az ismerés befejezett tökéletességű mintaképét; de bizonyos másrészt, hogy ezek a tulajdonságok, ha megvannak egyáltalában s lehetségesek valamely ismerésfunctióban, akkor szorosan egybefüggenek, egymást kiegészítik és feltételezik. A következő történeti áttekintés arra törekszik, hogy az intuitio azon fogalmazásait, melyek nagy eltéréseik mellett is közösek abban, hogy a tökéletes lényegismeret ideálját törekszenek megvalósítani, elemezze, sajátos vonásaikat kimutassa. Ez a sor Bergson philosophiájában fog végződni, mely az intuitiós rendszereknek egyik legjellemzőbb alakulása. 23. Minden philosophia a valóságot, a realitást, az értéket, az igazságot keresi; az elme elemi lendülete az, hogy a valóság felé haladjon általában. Hogy ezt a «valóságot» vagy «értéket» hogyan fogalmazza meg magának a philosophus, az más kérdés; egyik eltérhet a másiktól s el is fog térni mindaddig, míg bölcselkedés lesz a világon, annak a végső czélnak vagy máskép: annak az absolut értéknek kijelölésében, mely felé az ő eltérő felfogásuk szerint az ismerésnek irányulnia kell s így fognak keletkezni rendszerek, melyek többet s mások, melyek kevesebbet vagy semmit sem hisznek igazán megismerhetőnek a világból; de a saját tételében mindegyik feltétlenül megbízik s úgy látszik, ezen általános,
