Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1913-1914-iki tanévre
Dr. Bódiss Jusztin : A kereszténység legrégibb nyomai a római íróknál
az eltántorodottak nyilatkozatát jelentik, a kik, hogy az ellenök emelt vád alól kibújhassanak, az edictum tilalma következtében a keresztény istentiszteletben való részvételről lemondtak. A keresztény községek gyakorlata itt épen nem kérdéses, úgyhogy Plinius helye semmi alapot nem szolgáltat az eredetileg két részből állt istentisztelet egybefoglalására. Plinius, miután értesült, hogy a keresztények összejöveteleik alkalmával lakomát tartanak, annál szükségesebbnek vélte a lakomák természetének kinyomozását, minthogy a hetaeriáknak is jellemző vonásuk volt a közös lakomázás, s ez ellen kellett a császári parancs értelmében minden rendelkezésére álló eszközzel küzdenie. Azért nem szűnik nyomozni az igazságot még kínzó eszközök foganatosításával is, a melyeket két keresztény nő ellen alkalmazott. Plinius ancilláknak 1 nevezi őket. Ezek az ancillák kétségkívül a régi egyháznak női alkalmazottjai: a diakonissák. Erre a női hivatásra ráakadunk már az apostoli korban. Szent Pál apostol a rómaiakhoz intézett levelében (16, 1.) a rómaiak figyelmébe ajánlja Phoebét, a ki Korinthosnak Kenchreai nevű városrészében a hitközség diakónusa 2 (szolgálója) volt. Ez a női hivatal az ősegyházban valódi egyházi szolgálat volt, de már nem lehet biztosan megállapítani, minő természetűek voltak a nőktől teljesített szolgálmányok. A diakonissák tevékenysége eredetileg nyilván a szegények és betegek ápolására irányult, s talán egyéb istentiszteleti cselekvényekre is alkalmazták őket, a melyek női természetöknek jobban megfeleltek (pl. keresztelésnél) : legalább a későbbi időkben ily szolgálatokban látjuk őket; korunk protestáns diakonissiái tehát alig felelnek meg az ősi diakonissáknak, a mint maguk a protestáns írók is kifejezik. — Meg kell továbbá különböztetni a diakonissahivatást az özvegyekétől (chérai), a kikre Szent Pálnak Timotheoshoz intézett első levele (5, 3—16.) vonatkozik. Ezek Tertullianus szerint éltes özvegyek voltak, a kiknek tiszteleti helyök volt a községben ; teendőik természete több pontban egyezett a diakonissákéival, de első sorban őrájok volt biz va az árva gyermekek ápolása és nevelése. A diakonissák csakhamar háttérbe szorulnak az özvegyek mögött s Pliniusnak szóban forgó levelén kivül sehol nem 1 A jobb latinságban a servus (= rabszolga) szónak nőnemű alakja ancilla, nem serva. Plinius ezt mondja rólok : ancillae, quae ministrae dicebantur. 2 A «diakonissa» forma csak a 4. században keletkezett.
