Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1913-1914-iki tanévre

Dr. Bódiss Jusztin : A kereszténység legrégibb nyomai a római íróknál

emlitvék; míg az özvegyek intézménye nagyon elterjedt az egész egyházban, úgyhogy az egyházírók az egyházi méltóságok felsorolásakor mindig fölemlítik őket is (v. ö. Polykarp, ep. ad Phil. 4. fej.; Ignat. ad Smyrn. 6. fej. és ad Polyk. 4. fej.; Hermas, Visio II, 4.; Clemens Alex. Paidagog. III. 12. ; Tertullianusnál is gyakran). Ezekre az özvegyekre szórja gúnyolódását Lukianos satirikus, midőn Peregrinus Proteus haláláról (12. fej.) beszéli, hogy Peregrinus fogságba esvén, a keresztények nagy buzgalommal szolgáltak neki : már kora reggel látott néhány éltesebb özvegyet a börtön mellett ácsorogni árvagyermekek kíséretében, hogy őt étellel s más szükséges dolgokkal ellássák. Mintha ezen volna valami nevetni való !... Látszik, hogy az egyház szolgáit mindig gyanúsították s iparkodtak pellengérre állítani még jótékonyságukért is. Hogy Plinius ama két diakonissa ellen, a kik valószínűleg rabszolganők voltak, kinzást alkalmazót!, az ebben az esetben összhangban áll az ókor jogi felfogásával, melynek értelmében a rabszolga vallomása csak akkor érdemel hitelt, ha kínpadon tette. Ehhez járul második jogi elvül, a melyet azonban Plinius nem vett tekintetbe, hogy a rabszolgát nem szabad ura ellen (in caput domini) való bizonyításra használni, hanem csupán ura mellett. Csakhogy bármily szépen hangzott ez a két elv elméletben s hangoztatták is sűrűn a római jog tapintatos és emberséges voltának dicsőítésére, mégis elég sokszor megfeledkeztek róla (v. ö. már Cicero beszédeiben, különösen a Milo-félében), mellőzték őket s ép az ellenkezőjét alkalmazták, különösen fölségsértés és vérfertőzés esetében. Másrészt nem kell a nevezett szolgálókat szükségképen rabszolgáknak hinnünk, Plinius talán csak alsóbbrendű szolgálataik után nevezte őket rabszolgáknak. Az, hogy kínpadra vonattak, nem bizonyít rabszolgaságuk mellett, hisz a császárkorban már nemcsak rabszolgákat hurczoltak kínpadra, hanem szabadokat is különös esetekben, főleg a crimen laesae maiestatis esetében. S épen ez az eset állott a bevádolt keresztényekre, mert vonakodtak a császár szobrát istentiszteletben részesíteni.

1 Végül csak ismételhetjük épen Plinius alapján azt a nagy elterjedtséget, a melynek ezidétt a kereszténység Bithvniában és Pontusban örvendett annak a fonák és szertelen babonának elle1 Az eredeti római adoratio puszta csókhintésben állott, mint a szó etymologiája is jelzi : de a császárkorban már a keleti divat, a proskynésis, földreborulás (pronum procumbere) kapott lábra. A pannonhalmi főapáts. főisk. évkönyve. 17