Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1911-1912-iki tanévre

juk magunk, hanem úgy járjuk ki magunknak azokon a formákon, a melyek hatalmunkban vannak. A mi formát magunk teremtünk, azt egyro inkább úgy teremtjük, hogy a formán végignéző belső mozdulásunk a lehető legkedvezőbb, legkellemesebb legyen. A legkedvezőbb innervatiós pályák mintegy kiprojiciálódnak kezünk munkáján át a magunk alakította formákba. Az így keletkező formának igen nagy az aesthetikus értéke. Megalkotása is, élvezése igen intensiv psychikus megelégülést ad, még pedig a lehető legkisebb munka árán. Nagy activitás, énünket érvényesítő activitás tapad hozzá, a magunk belső mozgása élteti és él benne. A magam mozgását érzem a formában, magam mozgok a formában. Ezek a formák nem természetiek, nem naturalistikusak, ezek belső mozgásformák, innervatióinknak külső postulatumai. Legnagyobb szerepük az architecturában van, elnevezhetném tehát architectonikus formáknak, alakításukat pedig architectonikus alakításnak. Tekintettel rá, hogy mozgásformák, dynamikusoknak is mondhatnám. Én azonban inkább azt a tulajdonságukat tartom szemmel, hogy inkább magunkban keletkeznek s belőlünk proj

ici áltatnak a külső megjelenésbe, nem úgy, mint a kívülről elénk kínálkozó naturalistikus formák, s ezért projiciált formáknak, létrehozásukat pedig projiciáló alakításnak nevezem. Ezeket a formákat az ember, a mint már mondottam

r nem találja készen, ezeket maga alkotja meg. S nem is hirtelen alkotja meg, sok próbálgatáson, sok félsikeren át jut tetszetős megoldáshoz s esetleg legalább egy időre végleges megállapodáshoz. Hogy ezt lássuk, igazán nem kell más, mint hogy végignézzünk valamely képsorozaton, a mely a görög edénymívesség történetéből a nemes előkelű vonalú görög edényformák kialakulását s megállapodását tünteti fel. Vagy végig figyelhetjük az oszlop fejlődését, a mint ezt később az architecturától szóló^ külön fejezetünkben meg is teszszük. Ezeket a projectiv formákat, ha nem is mindig, legtöbbnyire mégisértelmezhetjük, megnevezhetjük, ha van a kiprojiciált belső mozgásnak határozott jellege. így például van vonala az esésnek, az emelkedésnek, a támaszkodásnak, az ágaskodásnak, a meggörnyedésnek, megfeszülésnek stb. A magunk ágaskodása, a magunk megfeszülése érzik a formában. A forma ezzel életet nyert, énünknek életével elevenedett meg, a forma megénesedett. íme a Lipps-féle «Einfühlung». Meg kell még jegyeznem, hogy a legfontosabb minden formateremtő folyamat közül ez a projiciáló alakítás. Ez a xax' iyoyrp formaalkotó folyamat, a mely egészen soha nem szünetelhet s okvetetlenül belejátszik minden más formaproductióba is, akárhonnan vegyünk is máshonnan formát, ezt mindig idomítja, alakítja. Éppen azért van ez,, mivel a nézés természetében vannak megadva feltételei s ingerei. Nézésünk sohasem közömbös az eléje tárt formák iránt, ez a projiciálás