Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1911-1912-iki tanévre
pedig éppen nézésünknek ezen eleve meglevő igényeinek kielégítése, a formáknak ezen igényekhez való alakítása. Az így keletkező forma, hogy megint ismételjek, nem naturalistikus. Mégis megtörténik azonban, hogy a tárgyművészet alkotta tárgyak, például edények, természeti formát öltenek. Mi ennek a magyarázata? Ezeket a formákat leginkább a képzetassimilatio teremti. Figyelmeztetek rá, hogy még most is arról a formáról beszélünk, a melyet a tárgy egész megjelenésében mutatkozik, hogy még mindig nincs szó a diszítményről. Az assimilatio — tudva van — valamely direct képzetünknek egy reprodukált képzet formája és hasonlatossága szerint való kiegészítése, kialakulása. Éppen azért közelebbi meghatározással reproductiv assimilatiónak nevezzük. Az assimilatio élénkségének kétfelől is vannak feltételei. Vannak feltételei, a melyek a direct képzetben magában vannak adva, mint a direct képzetnek fogyatékossága, kiegészülést kívánó hézagossága, vagy az egész szemléletnek vagy legalább egyik-másik tagjának reprodukálódó képzeteinkhez való hasonlósága. E mellett azonban még a magunk subjectivitása is fontos, sőt talán a fontosabb tényező. Az assimilatio subjectiv oldalról legfőképpen attól függ, milyen képzetek iránt van éppen várakozásunk, milyen képzetek iránt van bennünk érdekeltség. Ebben természetesen már nagyon tevékenyek hangulataink, érzelmeink, úgyhogy azt mondhatjuk, hogy reproductiv képzetassimilatiónk leginkább hangulatos, érzelmes érdekeltségünktől függ. Ennek következménye aztán az, hogy nemcsak forma szerint és értelmezésben egészül ki a hézagos direct szemlélet, hanem azokkal a hangulatokkal, érzelmekkel is, melyek az assimilatióban tevékenyek voltak. A képzet maga hordozójává lesz ennek a hangulatnak, még pedig sokkal nagyobb mértékben, mint a hogy a hangulat reproductióinkkal kapcsolódott, hiszen most már direct képzetnek intensításából táplálkozik. Az assimilatio tehát nemcsak hogy táplálkozik hangulatból, érzelemből, hanem egyúttal fokozza is ezt a mozgalmasságot. De ezzel bizonyos tekintetekben magunkat is kiprojiciáljuk a képzetkeltő jelenségbe. Nemcsak alakítjuk, egészítjük, értelmezzük azt a jelenséget, nemcsak mássá változtatjuk, mint a mi előbb volt; ebben az új más jelenségben most bizonyos tekintetben a mi énünk is bennfoglaltatik, a tárgyban a magunk énjét is átéljük. A jelenséget a magunk énjével a magunk énje szerint éltetjük. Nem mozgásainkat projiciáljuk, mint a projiciáló alakításban, csak képzeteinket. Ez a külömbség. De minthogy mégis adunk magunkból valamint, a magunk életéből, itt is van bizonyos «Einfühlung». Wundt ezt éltető apperceptiónak (belebende Apperzeption) mondja. Ennek a jelenségnek az ember életében fölötte nagy jelentősége van. A phantasia, az alkotó képzelet voltaképpen nem más, mint ez az «éltető apperceptio». Hadd idézzem