Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1910-1911-iki tanévre

A germ. i-umlaut egyes esetei az idg szóhangsúly szempontjából

fölsorolni, mert ezen umlaut úgyis csak az egyes nyelvek külön életében fejlődik ki teljesen; és a hol analógia ki nem szorította, ott teljes következetességgel megvan az összes erős igéknél, melyeknek praet.-ban umlautképes tőhangzó lép föl : II. oszt : ich flöge, böte, zöge etc. III. oszt. : würfe, hülfe, IV. oszt: ich nähme, spräche, V. oszt. : gäbe, wäre, VI. oszt. : ich führe, friige etc. dj Ind. praet. sg. 2. szem.-ének kín. umlautja. 79. Föltevésünket még az ófn ind. praet. sg. 2. sz.-nek kfn. umlautja is bizonyítja, mert itt is véghangsúly uralkodott az ősgerm-ban. Tudjuk, hogy az ófn és a többi nyugati germ, nyelvek ind. praet. sg. 2. sz.-ben i végzet van a gót és óészaki t raggal szemben. És ezen 2. sz.-ű i rag a kfn-ben umlautot okoz. «Umlaut hat statt, soweit die Wurzelsilbe umlautsfähig ist in der 2. sg. ind. Praet.» (Paul: Mhd Gr. 156.) így: du nâmi > naeme, du sünge, gaebe, fiiere, gü^e etc. Az ofn ezen szem. umlautját természetesen még nem ismeri, mert német primär-umlautrol. itt nem lehet szó. Az angolszászban és ósz-ban ezen umlaut különleges nyelvi sajátosságként nincs meg; de szabályszerűen meg kellene lennie. 80. Kutassuk most ezen kfn du güIriinde, sünge, züge etc. eredeti idg megfelelőit. Ezen alakok Fierlinger általánosan elfogadott, újabb magyarázata szerint idg augmentum nélküli erős aoristosok. így Willmanns (Deutsche Gramm. III. Verbum 19. §.) «Solche augmentlose Aoristformen sind ahd stigi, bugi.» Ezen eredeti aoristusok tehát a tővocalis gyönge fokát mutatják, a mely a legtöbb erős igénél a praet. többe sének tővocalisával összeesett és így csakhamar már a nyugati germ.-ban is a praet. többesének vocalisa lett az irányadó, s a hol a sg. 2. sz. és pl. tővocalisa nem volt egyenlő, ott is egyenlővé lett, úgyhogy a pl. vocalisa kiszorította a sg. 2. sz.-ét. Innen van, hogy ezen nyugati germ, praet. ind. sg. 2. sz.-e nem mindig gyönge fokot (schwundst.) mutat, hanem a germ. IV., V., VI. sornál hosszú tővocalist : nâmi, gabi ; ezek tehát már analógiás alakulások. Azt az egyet ezek után már megállapíthatjuk, hogy ezen alak ősgerm, és idg megfelelőjének főhangsúlya nem nyugodott a szó gyökérvocalisán, különben nem mutathatna g y ö n g e ablaut-fokot. Hogy pedig maga athematikus elem volt a szóhangsúlvos^ ez onnan is kiviláglik, hogy ezen (eredetileg idg injunctiv) igemódnak másodlagos (secundär) személyragjai voltak. Az alak tehát az idg-ban is csak kétszótagú volt; ha tehát a gyönge fokú tővocalis nem lehetett a szóhangsúlyos, akkor a themavocalisnak (idg -e, germ, i) kellett a szóhangsúlyt hordania.