Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1910-1911-iki tanévre

Befejezés

hangsúly is, meg az i(j) hangok ejtési módja is. Hiszen az i és j hangok a legszívósabb nyelvartieulatió

val bírnak. Egy magánhangzó ejtésénél sincs a nyelv úgy megfesz ülve, mint ép az i ({)-nél. Nagyon valószínű, hogy az i (i) hangok határozott, erősen megkülönböztetett, nagyon feszes nyelvállással történő ejtése miatt nagyobb hasonító erővel bírnak, mint mások. A magyarban is tapasztalható ezen (i, é) hangok feszült, nyelvszívós articulatiója, mert a finnugor hangrend általános szabályainak nincsenek alávetve; mély hangokkal együtt is alkotnak szavakat; talán innen van, hogy i és é magánhangzós ragok s képzők, a magyar -ig, -ni, -ért, -é, -né stb. sokkal később és nehezebben illeszkednek. 131. Hogy más germ, umlautnál is tapasztalnunk kellene az idg. hangsúly hasonló hatását, ez sem nehézség, mert tényleg tapasztaljuk is. Kétségtelen germ., umlaut az i által inducálton kívül még az a-umlaut is. Ennek leggyakoribb esetei az erős igék part. praet.-ban fordulnak elő. Hogy pedig ezen alakok idg főhangsúlyát nem gyökérvocalisuk viselte, hanem a képző szótagos hangja, azt bizonyítani nem nehéz : a gót: budans (< biudan, bieten), taúhans (< tiuhan, ziehen), (siukan — siechen) > sukans, (biugan, biegen) > bugans (driugan = katonáskodni) > drugans; (liugan — lügen) > lugans, (giutan = giessen) > gutans; (pliuhan = fliehen) > plnhans, (driusan = esni) > drusans etc. mind a gyökérvocalis hangsúlytalan, leggyöngébb ablaut-fokát mutatják; mivel ezen alakok mind véghangsúlyosok voltak, azért assimilál tehát oly könnyen a gyökérvocalisuk a következő hanghoz és lesz az óé és nyug. germ.-ban o-vá; ófn gibotan, gizogan, gilogan, gigo^an, gibogan gifiqgan, gisotan, etc. vagy óizl.: bopenn (= geboten) fioienn (= geflossen) ; gotenn = gegossen, sopenn = gesoffen, notenn = genossen, skotenn — geschossen, fiogenn = geflogen, logenn = gelogen. Ugyanez áll a többi erős ige partie, praeter.-áról is. Ezen germ. part. praet.-ok hangsúlyára vonatkozólag Hirt, (Der idg Akz. 305. §.), Streitberg (Urg. Gr

2 153. §. 7), Brugm. (Grr. II

2, 1, 184. §. 267. old.) mind a képző hangsúlyos voltát bizonyítják. 132. A mi most már a harmadik nehézséget illeti, először is szigorúan elválasztandó a germ, umlaut, az egyes nyelvek speciális umlaut-jától. — A germ, u miaut - nak egészen más törvényei lehettek és voltak is, mint a speciális német umlaut-nak. — Hogy tehát az i-elem mellékhangsúlya az ófn és kfn umlaut kifejlődését hátráltatja, az nincs ellentmondásban a mi föltevésünkkel. Mert nem azt állítjuk, hogy a germ, i-umlaut kifejlődése idején volt hangsúlyos az i (j) elem, hanem az ősgerm. ill. idg-ban. Aztán nem magának az u m lantos assi mi latiónak kifejlődését vagy ki nem fejlődését hoztuk kapcsolatba az idg szóhangsúlylyal, hanem csak az irányát. Hogy a germ, umlautnál a szóvégi vocalis hasonítja magá-