Szent Benedek fiainak világtörténete II. kötet

VI. Fejezet - A bencés szerzetesség hanyatlása és a pápai reformok a gótikus későközépkorban

előkelő nemzetségek akkor már nemcsak a legfőbb állami tisztségekre tartottak igényt, hanem a magasabb egyházi állásokra is. A 6 Czudar-testvér közül Péter a király hadvezére lett, György pohárnokmester, Simon és Miklós udvari vitéz, Imre váradi, majd egri, végül erdélyi püspök, János fehérvári prépost, majd váradi püspök, unokatestvérük, László pedig szekszárdi, később pannonhalmi apát. Ugyanez a Czudar család mint kegyúr 1396-ban a nemes származású Aszári Mihály bencést tette Széplak apátjává, a Győr-nemzetség pedig rokonát, Bertalant állította Zselizszentjakab élére 1386-ban. Az 1387-ben szereplő János kapornaki apát Allaghy Simonnak, Nagy Lajos kapitányának volt a testvére, Magyar Péter bakonybéli apát (1352—61) pedig bizonyára Magyar Pál gyimesi várnagy fia volt. De jómódú nemesi családból született Csöméni Imre is, aki 1391-ben kapta a pápától a pécsváradi apátságot. Érdemes azt is megemlíteni apátainkról, hogy — akárcsak a püspökök — föltűnő gyakran változtatták állásaikat, aminek oka minden bizonnyal azok különböző jogi helyzetében és anyagi jövedelmezőségében rejlett. Hogy néhány példát lássunk, Favus Pécsváradot cserélte föl Pannonhalmával, III. Miklós Dombóról költözött ugyanoda, Szigfrid apáti működését valószínűleg Széplakon kezdte, Garamszentbenedeken folytatta és Pannonhalmán fejezte be; László előbb szekszárdi apát volt s mint ilyen került a főmonostor élére. IX. Gergely 1373-ban azt a Pált nevezte ki pannonhalmi apátnak, aki 1366 óta Dombon, 1369 óta Pécsváradon működött ebben a minőségben; IX. Bonifác 1391-ben Henrik mogyoródi apátot Zoborra, 1393-ban Péter zselizszentjakabi, 1400-ban István szkalkai apátot Bakonybélbe helyezte át. Hasonlóan mozgalmas életet élt a garsteni Ulrik, aki 1355-ben a garamszentbenedeki, 1358-ban a somogyvári, 1364-ben pedig tán már a pécsváradi apátságot kormányozta. Az apátok címzése is érdekesen módosult korunkban. A kolduló rendek hatására szinte általánossá lett a szerény „fráter" használata, utána azonban gyakorlatba jött az önérzetes „praelatus" megjelölés. Ám ez meg is felelt a tényleges viszonyoknak, mert a XIII. században már egymásután szerezték meg apátaink a főpapi jelvények használatának a jogát. A somogy vári konvent 1310-ben így címezte apátját: „fratre Mattheo abbate, prelato nostro". XII. Benedek az egyes apátságok és perjelségek ügyében az egri püspökhöz intézett 1337. évi rendelkezésében szintén prelátusoknak nevezte azok vezetőit. Az 1366. évi — már többször említett — oklevélben pedig azt olvassuk, 557