Szent Benedek fiainak világtörténete II. kötet
IX. Fejezet - Korunk — a XIX. és XX. század — bencés élete: succisa virescit
kibontakozott; az 1932 óta fölvett rendtagok, akik ma már a kongregáció nagyobb részét teszik, az ilyen értelemben vett „vita communis"-ra tettek fogadalmat. Az élet anyagi vonatkozásainak átlelkesítését szolgálják a XIX. században szinte teljesen elhagyott asztali olvasások is, melyek ismét gyakorlatba jöttek az összes közösségekben. A rendtársak anyagi ellátásával kapcsolatban említjük meg azok üdülését. Már az 1811. évi rendelkezések szóltak azokról az őszi tanítási szünetben tartandó vakációkról, melyeket a tanárok rendi birtokokon vagy székházakban tölthettek. Az 1822. évi káptalan a rokonlátogatást is megengedte. A vasutak kiépülésével megkezdődtek azok a nagyobb bel- és külföldi utazások is, melyek üdülés és különféle — nyelvi, történelmi, földrajzi — tanulmányok szempontjából egyaránt hasznosak voltak. Azok költségeit korábban az illetők fedezték zsebpénzükből, manapság pedig jórészt a rend viseli. A betegek gondozása és kezelése a városi rendházakban kisebb problémát okozott, mint az apátságokban és Pannonhalmán. Az utóbbi helyen 1820 óta volt házi orvos, aki télen a főmonostorban, nyáron pedig Balatonfüreden működött. 1835 óta állandóan helyben lakott és naponként látogatta betegeit. A fegyelmi, az erkölcsi élet tárgyalásának befejezéséül még a javítás módozatairól emlékezünk meg. Annak eszközei közül a testi fenyítés — verés, böjtölés, elzárás — már korszakunk elején kiment a gyakorlatból. A főapátnak az intés, áthelyezés, juttatások megvonása, javíthatatlanság vagy botrány esetén a rendből való kizárás állott módjában. Az önnevelés és önfegyelmezés terén a cilíciumviselést és önostorozást Novák főapáttal szemben Kurbély püspök szintén nem tartotta korszerűnek. E helyett a különböző káptalani rendelkezések lelkiszellemi eszközök alkalmazását: a naponkénti elmélkedést és lelkiismeretvizsgálást, a havonkénti, újabban a hetenkénti gyónást, az évenkénti 4—8 napos lelkigyakorlat végzését kívánták. Az előző korokban szokásos hibabevalló káptalanok tartásáról hallgatnak forrásaink. Nemcsak a mondottakból, hanem egyébként is köztudomású, hogy a korszak „úri" becéseinek magasabb szellemi kultúrája finomabb érintkezési formákat, csiszoltabb társadalmi modort alakított ki, ami a sajátos „pax"-os lelkülettel együtt a rendtársaknak a vezetőkkel, egymással és a világgal való kapcsolatában egyaránt megnyilatkozott. A korunk — főleg a XIX. század — vallás-erkölcsi életét jellemezve meg kell állapítanunk, hogy az a korábbi, a barokk -890