Szent Benedek fiainak világtörténete II. kötet

IX. Fejezet - Korunk — a XIX. és XX. század — bencés élete: succisa virescit

bencés növendékek miatt tanulmányi háznak tekintették. Az apátságokban és a rendházakban megszűnt a klauzúra. Annak ellensúlyozására a statútumok és a káptalani határozatok előírták, hogy a rendtársak egyedül és civil öltözetben ne menjenek sétára, magánházakba különösebb ok nélkül ne térjenek be, tanítványaik női hozzátartozóit egyedül, főleg esti órákban ne fogadják lakásukon. Am ezen ismételten kiadott rendelkezések ellenére a tanárok és a világ kapcsolata folyton erősebbé vált. Az 1855. évi statútumok hiába írták elő a beszélő szobák fölállítását, azok nem készültek el s így nők is bejárhattak a cellákba. A szerzetes tanárok már a reformkorban szívesen keresték föl a szórakozásra és művelődésre egyaránt alkalmas kaszinókat, a liberalizmus korában a színházakat és tánchelyiségeket is. Az utóbbiak látogatását ugyan állandóan tilalmazták az elöljárók, de az előbbieknél is csak a tanári működéssel kapcsolatos s az erkölcsi érzést nem sértő darabok megtekintését engedélyezték. Az egyháziak körében erősen elterjedt civil ruha viselését sokszor éppoly sikertelenül tilalmazták, mint azt, hogy vacsora s az esti ima után senki se legyen távol otthonától. A belső zártságot, a lelki és szellemi összeszedettséget biztosító silentium tartását kezdetben főleg az esti kompletóriumtól a reggeli prímáig kívánták, de a taciturnitas erényét általában hangoztatták. Ma már ezek éppúgy szerves részei a bencés életformának, mint a külső elzárkózást jelentő klauzúra, amit az 1921. évi statútumok és az 1932. évi Propositiones alapján az összes apátságokban és rendházakban megvalósítottak. Az engedelmesség és tisztaság fogadalmának s erényének ápolása mellett iá szegénység szellemének gondozása is sok problémát okozott. A korszellem és a tanári működés ebben a tekintetben is erősen éreztette lazító hatását. A főapátok ugyan kezdettől fogva törekedtek arra, hogy a rendtagok a Regula előírása, a „vita communis" elvei szerint éljenek, törekvésük mégis nagyrészt hajótörést szenvedett azon szirtek között, melyeket a kor individualista szelleme, s a szerzetesek egoista hajlama létesített. A XIX. század első felében a Regulának megfelelően csak kétszeri, de bőséges étkezés volt. Az ebéd — a rendi és egyházi böjtöket kivéve — rendszeresen 5, a vacsora 3 fogásból állott, amihez — főleg vasár- és ünnepnapon — különféle borok és kávé járultak. A ruházkodásra vonatkozólag a statútumok a korszak eleje óta megkívánták, hogy az megfelelő mennyi-888