Szent Benedek fiainak világtörténete II. kötet

IX. Fejezet - Korunk — a XIX. és XX. század — bencés élete: succisa virescit

A korszellem és a munkakör hatása a bencések mindennapi életére A rendezett közösségi, főleg szerzetesi élet első föltétele a vezető tekintélye, a tagok engedelmessége. Bár könnyebb az engedelmesség, ha a vezető szellemileg és erkölcsileg kiemelkedő, imponáló egyéniség — a tekintély és az engedelmesség akkor is megilleti őt mint Krisztus helyettesét, ha ezeket a qualitásokat csak közepes mértékben birtokolja is. Ha a tekintély, az auctoritas elvét a racionalizmus általánosságában tagadta, amikor annak alapját nem az állásban, hanem az egyén képességeiben jelölte meg — az egyházi tekintélyek rombolásához nagyban hozzájárult az államhatalom, amikor azok kizárásával magának követelte az egyházi testületek kormányzását is. Természetes, hogy az összes káptalanok, statútumok és rendelkezések egyöntetűen hangoztatták az engedelmesség fontosságát, ami főleg a házi és az iskolai rend megtartására, a hivatali munkakör ellátására vonatkozott. Rendelkezések kiadására elsősorban a főapát s az őt képviselő apátok, házfőnökök, igazgatók — általában az elöljárók voltak illetékesek. Az elvet ugyan nem vonták kétségbe, alkalmazásánál azonban már adódtak nehézségek. A rendtársak nem egyszer úgy látták, hogy a főapátok túlmennek joghatóságukon, illetőleg azt nem a rend javára alkalmazzák, az elöljárók pedig egyes rendtársak fegyelmezetlenségét, függetlenülni akarását sérelmezték. Ilyen esetekből adódtak azok az ellentétek, melyek a király és a politikai hatóságok (helytartótanács, kancellária) elé is elkerültek s amelyek nem növelték a rend jó hírét. 1811-ben Kurbély György veszprémi püspök mint királyi biztos végzett vizsgálatot s igyekezett mindkét fél számára igazságot szolgáltatni, 1841-ben pedig a hercegprímás hasonló célzatú kiküldésére gondoltak. Az akkor elmaradt ugyan, de Szcitovszky János hercegprímás apostoli vizitátoři minőségben 1855ben mégis elvégezte a vizsgálatot s annak eredményeként öszszeállította a kongregáció kormányzására és életmódjára vonatkozó szabályzatát. Az annyira kívánt harmónia azonban így sem alakult ki, mert Rimely Mihály nem tartotta és nem tartatta meg a kapott utasításokat. Emiatt főapátsága utolsó éveiben (1857—1864) a rendtagok jobbjai közül egy a grázi karmelitákhoz, egy a lazaristákhoz, négy pedig az 1858-ban szervezett osztrák reformkolostorba, Lambachba kért elbocsátást. Ám az utóbbiak hamarosan belátták, hogy másutt is vannak nehézségek, azért -886