Szent Benedek fiainak világtörténete II. kötet

IX. Fejezet - Korunk — a XIX. és XX. század — bencés élete: succisa virescit

hető, hogy a jozefinizmust fölszámoló és egyháziasabb kormányzást ígérő, 1855-ben létrejött konkordátumot Magyarországon azzal az ürüggyel nem fogadták el, mert azt az abszolutista bécsi kormány a magyar érdekek és szempontok figyelmen kívül hagyásával kötötte a szentszékkel. De a pápai csalatkozhatatlanság dogmájának kihirdetését is igyekezett megakadályozni kormányunk. Tény, hogy nemcsak Kossuth és Tisza Kálmán, hanem Eötvös József és Andrássy is szemben állt az egyházias, „ultramontán"nak mondott elvekkel és törekvésekkel. Még a jó katolikusnak számító Széchenyi és Deák is inkább a magán-, mint a közéletben kívánta azok érvényesítését. „A vallás magánügy" jelszava akkor vált politikai programmá, amivel szemben a főpapi kar sikertelenül védekezett. Az aggresszív liberális korszellem azonban a század vége óta nálunk is veszített egyházellenes erejéből s Zichy Nándor 1894-ben már meg tudta szervezni a katolikus Néppártot és az első katolikus naggyűlést. Helyesen állapította meg Prohászka Ottokár, hogy „fordul a szél". A dualizmus korát követő negyedszázad (1914—44) politikája a keresztény megújhodás jegyében indult s utána sem vált a katolicizmus elvi ellenfelévé — annak eszmevilágából, vallási és szociális törekvéseiből mégis keveset tudott megvalósítani. A közélet szellemének változását szépen szemléltette az az Eucharisztikus Világkongresszus, melyet Serédi Jusztinián hercegprímás 1938-ban Budapesten rendezett meg, s amelynek elnöke Pacelli Jenő bíboros államtitkár, a későbbi XII. Pius pápa volt. A II. világháború után kialakított Népköztársaság a marxizmus és az ateizmus elvi álláspontjára helyezkedve megszüntette az állam és az egyház kapcsolatát, néhány kivételével államosította az egyházi iskolákat, megvonta a szerzetes rendek túlnyomó többségének működési engedélyét. Ezzel szemben az alkotmány biztosította a lakosság szabad vallásgyakorlatát, a gyermekek fakultatív hitoktatását, az állam pedig a különböző vallások intézményeit anyagi támogatásban részesítette. Az 1918-ig továbbélő jozefinizmus Ami korunk egyházának — főleg papjainak és szerzeteseinek — vallás-erkölcsi életét illeti: a XIX. század első felének vallásosságára a jozefinizmus nyomta rá bélyegét. Ez az 1855-ig uralkodó irányzat ugyanis nem csupán egyházpolitikát jelentett, hanem azon keresztül erősen érvényesülő racionalista vi-866