Szent Benedek fiainak világtörténete II. kötet

VIII. Fejezet - A bencés szerzetesség megerősödése a barokk, összeroppanása a fölvilágosodás korában

radt, a bölcseletet azonban hol Tihanyban, hol Bakonybélben, hol Pannonhalmán tanították. Hogy az intézet tekintélyét növelje, Somogyi Dániel főapát — más rendek példájára — 1769ben kérte és megkapta azt a pápai jogot, hogy a filozófiát és teológiát az előírt ideig jó eredménnyel tanuló növendékeiket doktorokká avathassák. Az első pannonhalmi doktorokat 1772. július 17-én avatták s köztük volt Novák Krizosztom, a követvetkező főapát is. Ám az iskolaügyeket, még a teológiai oktatást is kisajátító kormányhatalom hamarosan beavatkozott a pannonhalmi életbe is s a pápai privilégiumot semmisnek nyilvánította. 1773-ban elrendelte a kormány, hogy a bécsi egyetem tanrendjét követve hagyják el a peripatetikus bölcselkedést és állítsák helyére a cartesianizmust és a „positiv" hittudományt. 1777-ben azt kívánta, hogy az egyházjogot — melynek 1772 óta külön tanára volt Kovács Rupert személyében — az államilag jóváhagyott Synopsis alapján tanítsák. 1784-ben végül úgy rendelkezett, hogy az egyházmegyés s a szerzetes rendek növendékei az állami irányítás alatt dolgozó „központi szemináriumok"-ban közösen nyerjék kiképzésüket. A pannonhalmiak számára a pozsonyit jelölték ki... Pasztoráció Nyugatdunántúlon és a főmonostorban A növendékek szerzetesi és papi kiképzésük után fölvették a papi rendeket s belehelyezkedtek a magyar bencések munkakörébe. Föntebb láttuk már, hogy a „belső" munka lényegét az „opus Dei", az istentisztelet méltó végzése alkotta. De emellett élénk „külső" tevékenységet is fejtettek ki, minek legfontosabb része a pasztoráció volt. A magyar bencések intenzív lelkipásztori működéssel a XI. század közepe óta nem foglalkoztak. Amikor befejezték a magyarság keresztény hitre térítését s pár évtized alatt kialakult a magyar egyház szabályos hierarchiája, a bencések visszavonultak monostoraikba, s ott monasztikus eszményeiknek megfelelő életet folytattak. Az utána eltelt félezer esztendő folyamán nemcsak hogy nem kívánták, hanem többször kifejezetten tilalmazták is az egyházi törvények és vezetők a bencések lelkipásztori működését. Ez a helyzet és fölfogás gyökeresen megváltozott a reformáció következtében, amikor a lelkészkedő világi papság száma katasztrofálisan megfogyatkozott. Akkor már szükségessé vált, hogy lehetőleg minden pap vegyen részt a lélekmentés fontos -789