Szent Benedek fiainak világtörténete II. kötet

VII. Fejezet - A kommenda-rendszer és a kongregációk kifejlődése; a protestantizmus és a török pusztítás a reneszánsz korában

a hivők közösségének a joga, annak képviselete pedig az egyetemes zsinat. A pápa csupán végrehajtó szerv, „caput ministeriale", melynek működését a zsinat megszüntetheti, ha nem jól, ha nem a hivők érdekében tevékenykedik. Jelszó lett, hogy a zsinat a pápa fölött áll: „concilium supra papam". Ezen az alapon akarták megoldani a kereszténység legégetőbb problémáját, az Egyház egységének helyreállítását. A pisai zsinat 1409-ben saját hatáskörében a törvényes és az ellenpápát letettnek nyilvánította s V. Sándor személyében új pápát választott. Eljárása azonban nem bizonyult eredményesnek, mert azután már három pápa akarta kormányozni az Egyházat. Ám az egyházi és a világi vezetők óriási részvételével 1414-től 1418-ig tartott konstanzi zsinatnak végül is sikerült rábírni XII. Gergely törvényes pápát, hogy a kibontakozás lehetővé tétele érdekében mondjon le állásáról, két ellenfelét pedig megfosztotta bitorolt méltóságától. így került sor 1417-ben az új pápa, V. Márton megválasztására s az Egyház egységének megteremtésére. A demokratikus zsinati eszme azonban tovább élt s létében fenyegette az Egyház monarchikus alkotmányát, mert a pápa háttérbe szorításával a zsinat számára akarta biztosítani az Egyház kormányzását. Ennek jegyében ült össze 1431-ben a bázeli zsinat, de azt IV. Jenő pápa 1437-ben föloszlatta, illetőleg Ferrarába helyezte át s lassanként uralomra jutott a pápa primátusát valló katolikus fölfogás. Az Egyház egységének helyreállítása mellett a katolikus világ másik égetően sürgős problémája az új élet kialakítása, az Egyház egyetemes, fejében és tagjaiban való reformálása volt, a „reformatio in capite et in membris". Ám ezt a problémát — a kereszténység mérhetetlen kárára —

xsem a zsinatok, sem a pápák nem tudták megoldani, pedig a baj folyton súlyosabbá vált. Ennek okát és magyarázatát abban találhatjuk, hogy előbb a pápaság és az egyetemes zsinat viszonyának tisztázása állott előtérben, később pedig a reneszánsz kötötte le a pápák figyelmét. Amint a Firenzében otthonos eszméket és törekvéseket tapasztalatból jól ismerő IV. Jenő után 1447-ben V. Miklós került a pápai trónra, elhatározta, hogy a tudomány, irodalom és művészet fejlesztését szorgalmazó új mozgalmat Rómában is meghonosítja. Az ő és utódai kormányzása alatt a legnevesebb humanisták, mint Poggio, Valia a pápai kancelláriában kaptak megélhetést, s a legkiválóbb művészek a pápáktól nyertek megbízatásokat, minek következtében a XV. század végére már 38* 595