Szent Benedek fiainak világtörténete II. kötet

VI. Fejezet - A bencés szerzetesség hanyatlása és a pápai reformok a gótikus későközépkorban

A monostori nagybirtok hátrányai és nehézségei A II. fejezetben ismertettük, hogy a bencés szerzetesség miként alakult ki, miként dolgozott a kor társadalmi és gazdasági rendszerében, a feudalizmusban, s miként lett annak egyik fontos tényezője. A monostorok az uralkodók és a nagyurak bőkezűsége folytán több, gyakran sok száz, ezer ember és hatalmas birtok fölött rendelkeztek. Ez a körülmény sok hasznot és áldásos lehetőséget nyújtott a bencés szerzetességnek, de sok bajnak is lett forrása. A monostori nagybirtok feje az apát volt, aki a feudális világ állami és egyházi társadalmában egyaránt nagy szerepet játszott. Mint országnagy részt vett az állam politikai irányításában, katonáival védelmezte azt; mint egyházfő együtt tanácskozott a püspökökkel a tartományi, nemzeti és egyetemes zsinatokon. S ugyanakkor a saját területén és saját alattvalói fölött gyakorolt önállósága, függetlensége, mindjobban kibontakozott. Az uralkodók kisebb-nagyobbfokú autonómiát, „immunitás"-t adományoztak a nagybirtokos apátoknak, akik annak alapján mentesültek az állami közigazgatás, igazságszolgáltatás és adóztatás közegeinek beavatkozásától. A XII. század óta egyházi tekintetben is mindtöbb apát szerzett különböző mértékű „exemptio"-t, mely a püspöki joghatóság alól való kivételt jelentette. Az apáti hatalom világi vonatkozásban való megnövekedése előnyös lehetett ugyan a közéletre, melyben ilyformán a valláserkölcsi szempontok erősebben érvényesülhettek — de a szerzetesi közösség számára sok hátrány is származott belőle, főleg a világias szellem behatolása miatt. Ennek legfontosabb útja-módja az volt, hogy az állami és az egyházi hatalom az apátságot mindjobban javadalomnak, „benefícium" -nak tekintette s arra törekedett, hogy azt híveinek, megbízható embereinek juttassa. Ezeknek az ellentétes törekvéseknek az összeütközéséből alakult ki a császárság és pápaság invesztitúra-harca a XI. és a XII. században, melyet lényegében ugyan az utóbbi nyert meg, de azért az uralkodók továbbra is biztosítani tudták befolyásukat a gazdasági és politikai szempontból jelentős apáti székek betöltésére. A konventek választási jogát aztán még jobban korlátozta a pápaság, mely nemcsak a választások megerősítését végezte, hanem a XIII. század második fele óta mind nagyobb mértékben tartotta fönn, „rezerválta" magának a főpapi s így az apáti 478