Szent Benedek fiainak világtörténete II. kötet

VII. Fejezet - A kommenda-rendszer és a kongregációk kifejlődése; a protestantizmus és a török pusztítás a reneszánsz korában

lata — aminek szomorú illusztrációját láthatjuk abban a 7 fejedelemben, akik a Ferrarában megjelent II. Pius előtt tisztelegtek, s akik valamennyien törvénytelen származásúak voltak. De a szellem termékeinek, az irodalom és művészet alkotásainak legfőbb célja is polgári szerzőik és főúri, fejedelemi mecénásaik hírnevének és dicsőségének hirdetése volt. Kétségtelen, hogy a reneszánsz az élet lendületét s alkotó erejét nagy mértékben fokozta s Nyugat kultúráját sok tudományos, irodalmi és művészeti alkotással gazdagította. Ennek a kultúrának az előnyeit és szépségeit azonban a társadalomnak csak vékony, legfölső rétege élvezte. Túlnyomó nagy részének csupán annyi szerep jutott belőle, hogy anyagi áldozatával hozzájárulhatott annak létrehozásához és fönntartásához. A „sacro egoismo" elvét valló reneszánsz mentalitás lényegében értelmetlenül állott az igazi humanizmussal, a valódi szocializmussal szemben. A nagy fény nyomában akkor is sötét árnyék járt. Az olasz reneszánsz egyrészt hatalmas lendülettel fejlesztette a kultúrát s páratlanul szép, artisztikus életstílust alakított ki, melynek hordozója az „uomo gentile" volt — másrészt nagymértékben sorvasztotta a kereszténység erejét és hatását. S ez a jelenség annál szomorúbb, mert az az egyház vezetőségénél, a „reneszánsz pápaság"-nál is megállapítható. A pápaság erkölcsi tekintélyének süllyedése már az avignoni fogság idején (1309—1377) kezdődött. Az nemcsak azért következett be, mert a szentszék a francia érdekek szolgálatára kényszerült — a 70 év alatt kinevezett 134 bíboros közül 113 volt francia! —, hanem azért is, mert az elvilágiasodás útjára lépett. XXII. János fináncpolitikája, XII. Benedek nagy építkezése, VI. Kelemen pazar életmódja és udvartartása sok bírálatot és ellentmondást váltott ki a választójoguktól megfosztott káptalanok és konventek, a súlyos adófizetésre kötelezett püspökségek és apátságok részéről. Mikor aztán XI. Gergely a francia király s a túlnyomó többségében francia bíborosi kollégium tiltakozása ellenére 1377ben visszatért Rómába s ott a következő évben meghalt, a francia bíborosok létrehozták a nyugati egyházszakadást. A törvényesen megválasztott és Rómában székelő VI. Orbánnal szemben francia, majd annak halála után spanyol ellenpápát állítottak. A törvényes és az ellenpápák aztán 4 évtizeden át egymást és egymás híveit kiközösítették az Egyházból s ugyanazokat az állásokat saját embereikkel töltötték be. Ezek között az áldatlan viszonyok között erősödött meg a „zsinati fölfogás", mely azt vallotta, hogy az Egyház irányítása -594