Szent Benedek fiainak világtörténete II. kötet

VI. Fejezet - A bencés szerzetesség hanyatlása és a pápai reformok a gótikus későközépkorban

kézírásos szövegeit s azokat lehetőleg változatlanul kellett lemásolni, terjeszteni s a következő nemzedékekre átszármaztatni. A tudományosságnak az volt a legfőbb föladata, hogy összeállítsa az antik világ profán és egyházi műveltségét, az ősök értékes hagyományát s ennek a Traditiónak a védelméről és fönnmaradásáról gondoskodjék. Láttuk már, hogy az Auctoritas és a Traditio mellett a IX. század közepén a Ratio is megjelent ugyan a tudományosság színterén, mely nem elégedett meg a régiek ismereteinek tudomásul vételével, hanem azt követelte, hogy a tudás anyagát vessék az ész kritikai vizsgálata alá s az állapítsa meg, hogy abból mi tartható értékesnek és érvényesnek s mi nem. Az ír Scotus Eriugena, a fuldai Gottschalk s a corbiai Ratrammus túlzó racionalizmusa azonban oly rossz hírét keltette ennek az újjáéledő dialektikának, hogy az két évszázadon át lappangani volt kénytelen. A XI. század második felében aztán újból jelentkezett s Lanfranc, Szt Anzelm és mások nemcsak a filozófiai, hanem a teológiai megismerésben is nagy szerepet juttattak az egyéni megértésnek és a dialektikus módszernek. Ezen az úton haladt tovább Petrus Abaelardus, aki a „Sic et non" címú művében a teológia egész területén alkalmazta az ellenmondások fölismerésére és megoldására törekvő dialektikát. Az elemzés és elvonás, a szabály- és rendszeralkotás módszerével alakították ki a XIII. század folyamán a dömés Szt Albert és Szt Tamás, a ferences halesi Sándor és Szt Bonaventura s az akkortájt létesülő egyetemek magisterei a „philosophia perennis"-t s a teológia tudományának azt a spekulatív irányát, melyet skolasztikának nevezünk. De az egyéniség jelentősége — az individualizmus — nemcsak a teológia tudományában növekedett meg, hanem annak gyakorlati vonatkozásában, a lelki életben is. Az előző korok vallásossága az Űr Jézusban az uralkodót, a Krisztus királyt látta. Leggyakrabban a ,,Maiestas Dominr'-formában ábrázolta, még a keresztre is koronás fővel festette. Természetes, hogy ez a vallásosság rajta volt, hogy közösségi istentiszteletében a legfényesebb liturgiával hódoljon a királyok Királya, az Űr Fölsége előtt. Ám a XII. század óta Jézus Krisztusban már nem annyira a dicsőség Királyát imádták, mint inkább az emberré lett s az emberiségért szenvedett és meghalt Üdvözítőt tisztelték. Az Ő szenvedéseiben akartak osztozni, Vele kívántak egyesülni a szeretet legteljesebb és legegyénibb módján. Ezt a közvetlen, szubjektív és átélt vallásosságot látjuk megnyilatkozni a kor leg475