Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

II. Fejezet • A Regula elterjesztése és a nyugati keresztény kultúrközösség megteremtése a koraközépkorban

követelt, nagyjelentőségű lett az Egyház történetében. Míg ugyanis a többi germán népek és államok ariánus formájában ismerték meg és vették föl a kereszténységet, addig a frankok a római katolicizmushoz csatlakoztak — sa frankok birodalma lett a következő századok vezető államává Európában. A munka sikerét főleg annak lehet köszönni, hogy az egész VI. századon keresztül olyan kiváló egyházfejedelmek vezették a frank egyházat, akik nemcsak szavukkal hirdették az evangéliumot, hanem példájukkal is mutatták annak megvalósítását. A század elején még romanizált gallokból állott a püspöki kar, a végén viszont a 100-nál több püspökséget már nagyobb részben frankok töltötték be. Tárgyalásunk folyamán találkoztunk már a század első feleben működő Szt Cézárral, Arles érsekével; az őt követő nemzedék legkimagaslóbb alakja Szt Germanus, Párizs püspöke volt; Tours püspöke, Gergely híres könyveket írt a galliai remetékről (Gloria confessorum, Vitae patrum Jurensium) és a frankok történetéről; Poitiers püspöke, Venantius Fortunatus kora legkiválóbb költője a „Pange lingua gloriosi lauream certaminis" és a „Vexilla regis prodeunt" kezdetű, ma is használt himnuszaival örökítette meg nevét a keresztény irodalom történetében. A püspökökön kívül a Meroving-királyok és a főurak is tudatosan törekedtek a vallásosság elmélyítésére. Szinte versengve alapították a kolostorokat, hogy azok csendes, önmegtagadó élete állandó példa és figyelmeztetés legyen az erkölcseikben oly nehezen nemesedő frankok számára. A vallásos élet központjának tekinthető Tours egyházmegyéjében 17, Clermontéban 12 kolostor volt s a Szt Radegundis királyné által alapított poitiersi zárdában kb. 200 apáca élt. A kolostorok túlnyomó része ott is a „regula mixta" elvét követte tarka változatosságban. Az egyszázados fejlődés után azonban a frank egyház hanyatlani kezdett. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a világiak, főleg a királyok kezdtek beavatkozni az egyházi ügyekbe. Az egyházkormányzati szempontból Rómától eléggé függetlenül élő frank egyháznak kezdetben védői és terjesztői voltak a meroving királyok, de később uraivá lettek. Az egyházi állások fölött maguk kívántak rendelkezni, a püspökségeket és fontosabb apátságokat ők töltötték be s azt elsősorban nem az Egyház és a vallás, hanem saját érdekeik szem előtt tartásával tették. A királyok példáját követték a világi urak s azt vallották, hogy a maguk vagy őseik által, saját birtokaikon alapított egyházaknak és kolostoroknak ők a tulajdonosai, s azért azok fölött nemcsak anyagi, hanem személyi tekintetben is ők rendelkeznek. 68