Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

II. Fejezet • A Regula elterjesztése és a nyugati keresztény kultúrközösség megteremtése a koraközépkorban

Ezt a germán jogi fölfogást nevezték „Eigenkirchentum"-nak, illetőleg „Eigenklostertum"-nak, ami által az Egyház és a szerzetesség szerves kapcsolatba került a feudalizmussal. Ennek következtében a vezető egyházi állásokba gyakran kerültek olyan méltatlan és alkalmatlan egyének, akik legfontosabb kötelességeiket elhanyagolva, szavukkal és életükkel nem tudták képviselni azt az eszmét, melynek megvalósítására és terjesztésére kötelezve voltak. Így érthető, hogy az Egyház autonómiáját képviselő és biztosító, a VI. században oly gyakran tartott nemzeti, tartományi és egyházmegyei zsinatok a VII. században már ritkán ültek össze. Hogy a hanyatlás ezen útján mégsem sodródott végveszélybe a frank egyház, azt annak köszönhette, hogy az „egyetemes", a katolikus egyházhoz tartozott, ahonnét még időben megkapta azt a külső segítséget, mely a további romlásnak véget tudott vetni. Ezt a segítséget előbb az ír, majd az angolszász szerzetesség nyújtotta a frank egyháznak. Az aszkéta Szt Kolumbán és ír szerzetesei a frankoknál; Szt Benedek és Kolumbán regulájának szimbiózisa A „szentek szigeté"-nek szerzetessége a VI.—VII. században élte virágkorát. Szt Ninian és Patrik tanítványai a kelta népeket jellemző enthuziazmussal láttak neki az írek, majd a britek és a skótok megtérítésének, de kivették aztán részüket az angolszász misszióból is. Arra is rámutattunk már, hogy a VII. században ők voltak a nyugati kultúra legkiválóbb zászlóhordozói. Szt Kolumbánt és társait azonban az önmegtagadás, az aszkézis gyakorlása is jellemezte. Voltak olyanok, akik hosszú időn át kinyújtott karokkal imádkoztak, mások — inclusi, reclusi — szűk helyiségbe falaztatták be magukat s így éltek önsanyargató életet. A „stabilitas loci" elvével szemben azt vallották, hogy hazájában senki sem lehet szentté s ezért a Krisztusért vállalt vándorlás, a „peregrinatio pro Christo" szintén aszketikus cselekedeteik közé tartozott. Az aszkézis, a lelkek megnyerésének vágya s az ősi vándorösztön együttesen nyert kielégülést, amikor az ír szerzetesek külföldi mAssziókra indultak s szinte az egész nyugati kereszténységet megismertették sajátos életmódjukkal. Ennek az ír szerzetességnek legérdekesebb és leghatásosabb képviselője a már említett Szt Kolumbán volt, aki 12 társával 590 körül indult el bangori kolostorából hithirdető útjára, a frank birodalom felé. Ír tonzúrát (elöl nyírt, hátul hosszúra növesztett hajat) viselt; kezében bot volt, oldalán vizesedény, hátán erek69