Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet
V. Fejezet • A románkori bencés élet Magyarországon
jellegzetes tulajdonsága volt, hogy a világtól visszavonultan^ szinte kizárólag a monostor falain belül folyt, illetőleg közvetlenül annak céljait szolgálta. Ez a tevékenység és életmód ilyen értelemben igazán monostori, monasztikus volt. Ezt látjuk a Pray Kódexből is, melynek a szerzetesi közösségért (Pro congregatione) szóló miséjében így imádkoztak: „Isten, ki szolgáidat.. » ennek a világnak viharaiból kiragadtad s a monostor és nyugalom kikötőjébe juttattad ..." A világot elhagyó, monostorba lépő s ott erkölcsileg megtisztult és fölemelt szerzetes legfőbb hivatása Szt Benedek rendelkezése szerint az Isten dicsőítése, az istentisztelet méltó végzése volt. Ennek megfelelően a magyar apátságok is mindenekelőtt istentiszteletre „divino cultui" szánt helyek igyekeztek lenni. A középkori magyar bencés istentisztelet tárgyalása folyamán hiányát érezzük ugyan a külföldön sok változatban fönnmaradt s főleg az istentisztelet rendjét és módját tartalmazó „Ordo"-knak, vagy „monostori szokások"-nak, azt mégis állíthatjuk, hogy lényegében a magyar bencések is úgy végezték az istentiszteletet, mint a nyugati monostorokban szokás volt. Erre utal a magyar bencés használatra készült s később világi papok számára átdolgozott győri Agendának azt a rendelkezése, hogy az. adventi Laudest úgy végezzék, miként az a szerzeteseknél szobás, „ut mos est monachorum". Ugyanezen speciálisan bencés rítus szerint — secundum ordinem monachorum — kellett mondani Boldván is pünkösd vigíliájának második litániáját. Emellett a mi liturgiánk bizonyos franciás és magyaros színezettel rendelkezett. Tárgyalásunk folyamán liturgiánknak főleg ezeket a jellegzetes vonásait fogjuk kidomborítani. A III. fejezetben rámutattunk arra, hogy aianei Szt Benedek működése következtében miként alakultak ki a X. század folyamán a különböző bencés liturgikus szokások. Láttuk, hogy a lotharingiai Gorze mozgalma miként jutott el Trierbe s onnét Magdeburgba, majd Szt Wolfgang a trieri és az einsiedelni „szokásokat" miként honosította meg a bajor — regensburgi, salzburgi, tegernseei, niederaltaichi — kolostorokban. A következő fejezetben viszont azt kísértük figyelemmel, hogy Szt István miként vette föl a kapcsolatot ezekkel az apátságokkal, melyek szerzetesei a magyar misszióba érkezve továbbra is ragaszkodtak régi életformájukhoz s azt igyekeztek folytatni új hazájukban is. Hasonlóképpen ismertettük azt a másik lotharingiai mozgalmat, melynek vezetője Szt Richárd volt, központja pedig a verduni St Vanne-apátság. Láttuk aztán, hogy a „verduni szo2 1* 323
