Püspöki jelentések a Magyar Szent Korona Országainak Egyházmegyéiről 1600–1850

hez, figyelmüket nagyobb mértékben egyházmegyéjük ügyeire terelte és az egyházi állapotoknak a trienti zsinat szerinti átalakítását hathatósabbá tette.

1 Történeti kutatás szempontjából a püspöki jelentések nagybecsű forrásanyagot nyújtanak. A legmagasabb és legilletékesebb helyről, a püspöki trónról tekintik át az egyházmegyében folyó élet minden megnyilvánulását. És nem lehet szemükre vetni, hogy csak amúgy nagyjából, kellő tapasztalati anyag nélkül összerótt kényszerű jelentések; hiszen nem csupán a püspökök személyes tudásán és ismeretein alapulnak, hanem egykorú okmányokon s az ellenőrzésre hivatott szervek és egyének közvetlen tapasztalatain. E jelentéseknek továbbá meg nem becsülhető előnyük, hogy mindegyik általában az egyházmegye egészének életét adja bizonyos időpontban, tehát oly egységes és sokoldalú anyagot, amilyet egyébként csak sokkal fáradságosabb és hosszabb kutatással érhetnénk el. Forrás-csoportunk a történeti statisztika szempontjából is fontos. De nagyon szerencsésnek mondható ez az anyag azért is, mivel a további kutatás számára nagyszerű keretet ad és biztos irányt mutat. Főként az egyházmegyék belső életével és fejlődésével ismertetnek meg a relációk, s jól tudjuk, hogy az egyháztörténetnek nálunk épen ez a területe a legelhanyagoltabb. Föl kell itt vetnünk e források értékelésére nézve a kritikai szempontot is. Igaz, hogy a püspököknek fontos, hogy magukat a Szentszék előtt a lehető legkedvezőbb színben tüntessék fel, és egyházmegyéjük állapotát minél rózsásabbnak fessék. E körülmény egymaga azonban nem sokat von le a jelentések értékéből. Mert a tudatos ferdítésnek ellentmond a püspökök erkölcsi egyénisége

2, továbbá megnyugtat e felől a pápai nunciusok ellenőrzése és jelentései (pl. mennyire belelátott Buonvisi a magyar egyháziak és világiak szándékaiba egyaránt!), valamint az a köztudomású és sokszor beigazolódott tény, hogy Rómának kitűnő érzéke van idegen országok egyházi visszásságainak észrevételére. Mindeme szempontok mellett vegyük még figyelembe, hogy Rómában a jelentések részletes feldolgozáson mentek át és rendszeresen megőrizték őket. A referáló — e jelenséggel az általunk gyűjtött anyagban is találkozunk — szükség esetén előhúzta a Kongregáció levéltárából az előző jelentéseket és összehasonlította őket az újjal, s az esetleg előforduló ellenmondásokat feldolgozásában megemlítette. Püspökségeink viszont úgylátszik nem őrizték meg oly hűséggel a jelentések fogalmazványait, mert ismételten előfordul, hogy az utód nyíltan megírja, hogy elődjének jelentéséről nem tud semmit. Ugyanakkor azonban a Kongregáció levéltárában megvolt az előző reláció. Pl. Rudnay Sándor az erdélyi egyházmegyéről szóló 1 Pastor, Geschichte der Päpste X. Freiburg i. Br. 1926. 102-103. 2 Schmidlin is megállapítja hasonló természetű művében (Die kirchlichen Zustände in Deutschland vor dem Dreiszigjährigen Kriege I. Freiburg i. Br. 1908. XXXVII.), hogy tudatosan hamis jelentésre egyetlen bizonyítékunk sincs.