Kerényi Ferenc: „Szólnom kisebbség, bűn a hallgatás”. Az irodalmi élet néhány kérdése az abszolutizmus korában (Gyula, 2005)

II. fejezet: AZ IRODALMI ÉLET ÚJJÁSZERVEZŐDÉSE - Pest, a szerkesztőségek és kiadók világa

közigazgatás, a rendőri sajtóigazgatás, majd az 1852. május 27-i császári nyíltparanccsal bevezetett egységes sajtórendtartás periódusán. Ilyen a szerkesztők személyének megválasztása; kivált, ha tulajdonos-kiadóról van szó. Nagy Ignác (Hölgyfutár) és Császár Ferenc (Pesti Napló) mellett bizonyított konzervativizmusuk, 1848ban tanúsított lojalitásuk és hivatali pályafutásuk érvelt. Szilágyi Sándor pedig apjának, a Magyar Hírlap szerkesztőjének kapcsolatai révén tudta működtetni ideig-óráig be-betiltott, de új címen újjáalakuló füzeteit: Magyar Emléklapok, Magyar írók Füzetei, Pesti Röpívek (valamennyi 1850-ben). 1851-ben még Pákh Albert sem kapott lapengedélyt, pedig neki orvosi igazolása volt: a már a reformkorban hírnevet szerzett kitűnő publicista és életképíró 1847 és 1850 között az ausztriai Gräfenbergben gyógykezeltette magát. A sajtórendtartás után azonban már nyílt lehetősége: a Szépirodalmi Lapok (1853) után, mint a Vasárnapi Újság alapító szerkesztője, illusztrált néplap élén találta meg helyét a szakosodó sajtónyilvánosságban. Hasonló tanulsággal szolgál Bérczy Károly esete. Széchenyi hajdani tollvivője a Helytartótanácsnál egyszersmind a Tízek Társaságának is tagja volt (akárcsak Pákh, a Tízek hajdani jegyzője), a forradalmat azonban végigbetegeskedte, és - mint az I. fejezetben említettük - csak egy 1849-es, Pest felszabadítását ünneplő verse miatt volt oka a rövid bujdosásra. 1851 őszétől a Pesti Napló külföldi rovatát vezette, ám 1855 végén meg kellett válnia a reggeli lappá átalakuló Naplótól, mivel beteg szíve nem bírta az éjjeli szerkesztőségi munkát. Bár 1854-es folyamodványát egy irodalmi-művészeti szemlére elutasították, 1857-ben megindíthatta a saját köreikbe, többek között vadásztársaságaikba visszavonult arisztokraták támogatásával az első magyar sportújságot: Lapok a lovászat és vadászat köréből (1858-tól Vadász- és Versenylap néven). Az irodalmat (a sajtót és a könyvkiadást egyaránt) sújtotta a cenzúra is, amit az 1852-től érvényes rendtartás szintén fenntartott. Mégpedig annak utólagos formája: a kinyomtatott műveket terjesztés előtt kellett felterjeszteni, és ha nem érkezett letiltás (új-