Kerényi Ferenc: „Szólnom kisebbség, bűn a hallgatás”. Az irodalmi élet néhány kérdése az abszolutizmus korában (Gyula, 2005)
III. fejezet: AZ ÁBRÁZOLÁS LEHETSÉGES IRÁNYAI - Az allegorizálás kérdéseiből
nevetteti az embert. Ennyi elég ostromállapot alatt! Bár az emberek el vannak ragadtatva általa!" 52 Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a látszólag apolitikus művészvígjáték (a magyar „piece à tiroir") cselekménye Kolozsvárott meg a Magyarország és Erdély hagyományos földrajzi határához, a Királyhágóhoz közeli Telegden játszódik, és hogy a Pestről érkező Schwartz fogadós és fia csakis dramaturgiai és ideológiai szükségből lesz negatív, elutasított figura - megértünk valamit a nézőtér egykori lelkesedésének mögöttes okairól. (A kiegyezésig negyvenszer került színre, ami a repertoárszínházként működött Nemzetiben igen magas előadásszámnak minősül.) Jókai színpadi alkotómódszere ennél bonyolultabb, de éppen ezért tanulságosabb is a célzatosság és a cenzúra egymásra figyelő, a másik szándékait kiismerni igyekvő irodalmi harcában. A regényíró az évtizedben három magyar történelmi drámát írt, a Dalmát (1852), a Dózsa Györgyöt (1857) és A szigetvári vértanúkat (1860). Ehhez egyéni motívuma is volt: méltó szerepeket kellett alkotnia feleségének, a Nemzeti Színház tragikájának, Laborfalvi Rózának. A Dalmát saját elbeszéléséből, A varchonitákból tette át színpadra. (A Pesti Napló közölte folytatásokban 1852. május 4. és június 7. között; az ősbemutató 1852. november 27-én volt.) A hun-avar-magyar folytonosságra épített téma magával hozta a mitizálás ábrázolásmódját. Ráadásul, keletkezéstörténete része lett a „Jókai-regény"-nek: e két visszatekintés megfordította a műfajok sorrendjét, eltévesztette a megírás évszámát és megalkotta a jóindulatú cenzor meséjét, aki látványos tákolmánynak tekintette a drámát, egy sor törlés nélkül javasolta előadásra, amit Protmann, a nagyhatalmú rendőrfőnök maga engedélyezett. 53 A valóság izgalmasabb az önmitizálásnál: a benyújtott színházi cenzúrapéldányon 11 törlés található. Kihúzatták a hazafias szólamokat („A hazáért semmi áldozat sem nagy"; „Ha győztök, tudjatok félni; ha 52 I. h. 419. 35 A Nemzeti Kiadáshoz írt utóhangban, majd a posztumusz Az én életem regényében, vö. JKK Drámák 1., s. a. r. Solt Andor, Bp. 1971. 804-805.
