Kerényi Ferenc: „Szólnom kisebbség, bűn a hallgatás”. Az irodalmi élet néhány kérdése az abszolutizmus korában (Gyula, 2005)

III. fejezet: AZ ÁBRÁZOLÁS LEHETSÉGES IRÁNYAI - A mitizálás kísérlete

embert a körülmények emelik hőssé: Nestor, a szerb honvéd vörössipkásként lesz legyőzhetetlen egy reménytelennek látszó helyzetben, akár parancsnoka, a szintén rác Damjanich (A vörössipkás); Szenttamási György a beszélő nevű gyilkos, Basilisk legyőzéséhez, a bosszúhoz „kölcsön kapja" az írótól saját tettét, a Rózsa Sándornak hozott amnesztialevél történetében és a Lenkey-huszárok históriáját. A mitizálás érdekében ugyanezt kell tenni az ellenféllel is: a rácok „szicíliai vecsernyéjével" kétségbevonhatatlan vitézségük tart egyensúlyt (Szenttamási György, A vörössipkás); az oláhok kegyetlenkedéseit vezérük, Numa decurio római jelleme ellenpontozza (A Bárdy-család). Ugyanakkor nincs szó arról, hogy az utóbbi elbeszélésbe beleférne a nemzetiségi kérdés valós értékelése: Bárdy Imre, a vérengzés átmeneti távollevője nemcsak attól válik sorstragédia áldozatává, mert a következő, véletlen találkozás a román felkelőkkel neki is az életébe kerül, hanem attól is, hogy a forradalmat ellenző apja, Tamás - szintén az áldozatok egyike - holtában bizonyul jobb jósnak a világszabadság mellett érvelő fiánál, és Bárdy Tamás konzervatív érvei végső soron Numa nemzeti szempontjaival csengenek össze. (A két Bárdy vitája a békepárt 1849 eleji argumentációja a republikánusok ellenében, amint arra még visszatérünk, az Emléksorok... kapcsán.) Az ábrázolásnak ezen a második, kisközösségi szintjén ez a megoldás azonban egyedi: nem ideológiai, politikai vagy nemzedéki ellentétek osztották meg a család, a baráti vagy ismeretségi kör, a településen együtt élők békéjét. Kitűnően felhasználható, a sors- és végzetszerűség elkülönít hetetlenségét sugalló motívum lett az a történeti tény, hogy az 1848/ 49-ben egymás ellen harcolók egy évvel korábban még barátok és bajtársak, sőt, olykor rokonok voltak (Az elesett neje, Szenttamási György, A tarcali kápolna, A két menyasszony, Egy bál). Mindezt Rákóczi-kori párhuzammal lehetett erősíteni (Az elesett neje, A tarcali kápolna). Amint azt a kritikai kiadás vonatkozó elbeszélésköteteinek jegyzetírója, Győrffy Miklós (összefoglalva a Jókai-irodalmat és kibővítve azt a kritikai kiadás korábban megjelent köteteinek eredményeivel) megállapította, az író kisebb részben dolgozott csak sze-