Erdész Ádám - Á. Varga Gyula: Történelem és levéltár. Válogatás Erdmann Gyula írásaiból (Gyula, 2004)
Az 1839-1840. ÉVI ORSZÁGGYŰLÉS
ságát elutasítani. Az ügyet ezért „... a nemzet alkotmányos buzgóságának, a jövő törvényhozás gondoskodásának a teljesített kötelesség nyugtató érzetével adják által"/' 5 Deák a lehetőségeken belül a maximumot vívta ki. A szívós, taktikus, apró lépésenként engedő, de a jogot, elvet fel nem adó politikával, az alsótábla briliáns vezetésével a csatavesztések között is biztosította a méltóságteljes és rendezett visszavonulást. Döntő vereséget nem szenvedett. Az amnesztiát az elítéltek és vádlottak úgy kapták meg, hogy az ellenzék, az alsótábla azt soha nem kérte, és soha nem tagadta meg Wesselényiék ügyét s nem adta fel a jogvédelmet. A szólásszabadsági sérelmet a főrendek két országgyűlés alatt sem engedték Bécsbe felterjeszteni s így megakadályozták azt, hogy az uralkodó kerüljön kínos döntés elé s vívja ki az alsótábla ellenszenvét, tiltakozását. A főrendek lojalitásból felvállalták a nemzeti többség megvetését. Az ominózus kegyelmi leiratnál már nem kis manipulációra volt szükség ahhoz, hogy az alsótábla elfogadja a békét. Bizonyos, hogy ha felolvassák a leirat tényleges és teljes szövegét, a kegyelem hangsúlyozását, akkor még fellángolt volna a jogvédő harc s megtörténhetett az, ami az országgyűlés kezdetétől fenyegetett: az egyre mérsékeltebb követutasítások miatt a békekötés, a konfliktusoldás erősödő vágya miatt magát a szólásszabadsági sérelmet - mint alapvető sérelmet - minősíthették maguk az alsótáblai rendek egyszerű sérelemmé, s ekkor az ügy a több tucat elintézetlen sérelem kilátástalan gödrébe zuhant volna. Deák taktikai érzéke, a mérsékelt követeknél is egyértelmű tekintélye is kevés lett volna egy idő után. Bölcsen cselekedett tehát. Végül is a harcoló felek egyike sem kompromittálta magát. Bécs is elégedett volt, mert nem kényszerült megszégyenítő jogorvoslatra. Az esetet a kortársak és utódaik is más-másként értékelték. A konzervatív Asbóth János a kis kiegyezésről úgy vélekedett, hogy Széchenyi szelleme diadalmaskodott 15 évi harc után, az elfogult aulikusok helyére pedig a termékeny konzervatívok - így elsősorban Dessewffy Aurél - kerültek. Dessewffy Aurél egyébként úgy látta, hogy az országgyűlés végén különös jóakarat szállta meg az ellentétes erőket és „sikerült néhány becsületes embernek homályban és fény nélkül nagy nehezen helyrehozni a bizodalmat, mit mások nagy robajjal és csillogva megrontottak." 66 A megrontok nála persze Wesselényiék voltak. Annyi igaz, hogy az amnesztia után Deák azt mondta Széchenyinek: most már nem kell agitáció, azon lesznek, hogy a követjelentések ne adjanak okot túlzó határozatokra a megyéknek. Széchenyi ekkor jegyezte fel naplójába: „Félre minden irigységgel, hazámfiai, adjuk neki az elsőséget." 67 Az más 65 Irományok IV 427. 66 Asbóth János: Irodalmi és politikai arcképek. Bp. 1876. 121. 67 Viszota: Bevezetés XV-XVI.
