Erdész Ádám: A magyar függetlenség jelképe. Békés megye 2002. évi ünnepi Kossuth-konferenciájának előadásai (Gyula, 2002 [2004!])

Erdmann Gyula: Kossuth Lajos szerepe és jelentősége a reformkor 1840-es éveiben

semmisítésükre, legfeljebb titkolt céljuk volt a fokozatos asszimiláció az iskolák révén. Voltak túlzó törekvések is - korántsem lettek meghatározóvá - mint pl. a katolikus egyháznál a kizárólagos magyar prédikációra, a református és evangélikus, azaz protestáns unióra törekvés (ezt Kossuth is támogatta számos cikkében, tudósításokhoz írt glos szákban), vagy itt-ott a szláv nyelvegyletek felszámolása, a megyei közgyűléseken a magyar nyelvhasználat követelése, ami pl. Liptóban odavezetett, hogy a gyűlésen jelen lévő, zömmel szlovák ajkú nemesség nem értette az elnök szavait. Erősödött a 40-es évek folyamán az említett félelem Oroszországtól, a pánszlávizmustól - s ez többeket a Habsburg Birodalommal való szorosabb kötődésre szorított, de gyűlölködésre, uszításra kevés példa sem igen akadt. A jogkiterjesztést pedig a magyar ellenzék egyöntetűen érvényesnek tekintette minden magyar állampolgárra, így a nemzetiségiekre is. Horvátországnak pedig Kossuth még az elszakadást is felajánlotta a történeti jog alapján akkor, amikor az illírizmus és a zágrábi magyarellenesség a csúcspontjára hágott. Széchenyinek nem volt igaza, amikor a nemzetiségi konfliktusokért egyedül Kossuthékat tette felelőssé túlzó „magyarkodásuk", a magyar nyelv erőltetése miatt. (Széchenyi a magyarságtól olvasztó fensőbbségét, természetesen és zökkenőmentesen, lassan asszimiláló, méltányos politikát kívánt, alighanem illúziókat táplálva, hiszen a nemzeti érzés mindmáig sokszor megelőzi az egyéb érdekeket; a nemzeti érzés hevessége, az önállósulás vágya bármilyen kedvezményekkel is csak átmenetileg szerelhető le.) Sajnos akad magyar történész is - mégpedig a legjobbak közül -, aki Széchenyi vádjait manapság is ismétli. Varga János Helyét kereső Magyarország c. kötetében egyértelműen a reformkor magyar nemzeti politikáját ülteti a vádlottak padjára, kevés figyelmet szentelve egyes nemzetiségi vezetők engesztelhetetlen magyarellenességének és annak, hogy Bécs a horvátokat már az 1832/36-os országgyűlésen támogatta a magyar nyelvtörvény ellenében. Gaj - a közismert horvát illírista - 1835-ben Bécstől lapengedélyt kapott, majd magyarellenességet a kormány csá-