Farkas Sándor: A jó pásztor és övéi (Gyula, 1997)

A 12 éves apátplébános

az ebédnél, de a másikat (a nagyobbikat!) szép óvatosan a könyves bakóba bújtatva hazavitte az otthonmaradottaknak, akik a bepárásodott apró ablakon keresztül már harangszó óta lestek, mikor bukkan fel a kökénybokrok között vágtató testvérük. S amikor megpillantották, hanyatt-homlok rohantak ki eléje, hogy segítsenek neki bevinni a nagy kincset tartalmazó rongyos, kopott bakót, amelyet most nem adtak volna oda a világ minden kincséért sem! Bent, a kis konyhában, a súrolt asztalon óvatosan húzták elő a már kissé megnyomorodott buktát a bakóból és odahelyezték az asztal közepére, ahol a legnagyobb gyermek - saját bugylijával - igazságosan elosztotta a finom süteményt, vigyázva arra, hogy a benne levő édes, piros gyümölcsízből is mindenkinek egyformán jusson. És a gyermek, aki saját részét hozta el testvéreinek, boldog mosollyal szemlélte, hogy testvérei milyen örömmel falják a nekik juttatott egy-egy falatnyi buktát. De örült a szíve, mert ezt ő hozta, a magáéból hagyta meg nekik. (Pedig milyen jól esett volna ezt is melegen megenni ott az iskolában, mint azt tették a többiek!) Meg is kérdezte tőlük: ugye finom volt? A többiek meg - míg ujjaikról nyalogatták a ráfolyt édes gyümölcsízt - csak bólogattak kis fejeikkel, mint akik ebben a legjobb szakértők. De nem lennének jó testvérek, ha nem készítettek volna ők is egy kis meglepetést a délelőttöt iskolában töltő testvérüknek: egy jó darab sült tököt vettekkialerből, amelyet a délelőtt folyamán sütöttek. (Igaz, ez nem volt olyan finom, mint az az ízes bukta, egy kicsit lágy is volt, de azért mégis jól esett a megajándékozottnak, mert az igazat megvallva, már egy kissé korgott a gyomra a még délben elfogyasztott ebéd után.) De ne kanyarodjunk el a témától! Az ősz beállta, a sok fázós gyermek (no meg a szegények báró ura, Apor Vilmos apát úr presszionáló hatása) megnyitotta a meleg szobához szokott, de azért a fázó gyermekeket szánó Szociális Misszió Társulat adakozó asszonyainak a zsebét is. Egy zimankós, október végi délutánon a társulat vezetősége gyűlést tartott Juliska néniék lakásán. (Mindenki csak így hívta a Gyulai Szociális Misszió Társulat elnökét, vitéz Csomay [Kauffmannj Ödönnét, aki felekezeti különbség nélkül, nagy buzgósággal fogta össze a város legtehetősebb zsebű asszonyait, leányait jótékony munkára, valamint a város legelesettebb rétegének istápolására.) Ekkor beszélték meg, hogy karácsonyra milyen segítséget nyújtsanak a legjobban rászoruló, szegény gyermekeknek. Igaz, a missziótársulatnak nem volt sok pénze, de talán ha az Isten minden pénze is az övék lett volna, az sem lett volna elegendő a sok rászoruló megsegítésére. Hosszú vita után végül megállapodtak abban, ki, mennyivel járul hozzá az akcióhoz. így eldöntötték, hogy 100 pár cipőt, 100 db leánykaruhát, 100 db fiú kötött pulóvert, meg kötött, meleg sálakat,