Farkas Sándor: A jó pásztor és övéi (Gyula, 1997)
Alkotó évek
a közeli mátraverebély-szentkuti Mária-kegyhelyre, ahol közös áldozáson részt véve fogadták a teljes búcsút jelentő kegyhelyi áldást. Ezekben a vidám táborokban nemcsak a tehetősebb szülők gyermekei vehettek részt, hanem a szegényebb rétegek gyermekei, a jó tanuló, jó magaviseletű, a foglalkozásokon rendszeresen megjelenő, a közösségi munkában részt vevő fiatalok is, akiknek részvételi díját - részben, vagy egészben - a csapat, az egyház fedezte. Maga Apor báró pedig a leánykongregáció és a Szociális Misszió Társulat tagjait vitte Pécelre évenként, ahol többnapos lelkigyakorlaton vettek részt, sok-sok közös élményt szerezve. A sok szép eredmény lelkében boldoggá tette a fáradhatatlan plébánost, de mégsem volt elégedett. Valahogy úgy érezte, a szentmisék hallgatása terén nincs minden rendben. Azt szinte természetesnek vette, hogy vasárnapokon, a különböző időpontokban megtartott szentmiséknek más-más rétegek a fő látogatói. A reggeli 8 órai szentmise látogatói főként az egyszerűbb néprétegből, no, meg a szorgalmas háziasszonyok közül kerültek ki, akik - sokszor még a mise végét sem kivárva - igyekeztek gyorsan bevásárolni a templom körüli piacon, azután iparkodtak haza, családjuk számára az ebédet elkészíteni. A 9 órai „diákmisén" az unatkozó, nyüzsgő, fegyelmezetlen diáksereg nem a legépületesebb látvány. A 10 órai ünnepi nagymise a módosabb parasztoké, gazdáké, iparosoké, polgároké, akik a mise után szívesen keresik fel a környék vendéglőit, olvasóköreit, kártyapartira, egy-két pohár sörre, hiszen ez az egész heti szórakozásuk, mert többre nincs idejük a munkától. A fél 12 Órai „illatos mise" pedig elsősorban a felsőbb népréteg hölgytagjaié, a tisztviselőké. Valóságos divatbemutató. (A fiatalabb fruskák pedig a misét mondó, jóképű fiatal káplánok látásának okából tévednek be!) De a rétegeződés nem is lenne baj, viszont az már semmiképpen sem jó vélte Apor-, hogy - talán a kora reggeli mise kivételével - a résztvevők minden misén szinte unatkozni látszanak, csak kevesen kapcsolódnak be az áldozati cselekményekbe, akár imádsággal, akár énekkel... Hogyan lehetne ezen segíteni? A választ Apor báró - akármilyen furcsa is - egy 10 év körüli diákjától kapta meg egy hittanórán. Apor báró az egyik iskolában, a negyedik osztályban a katekizmus alapkérdéseit ismételtette a gyermekekkel. - Ki tudná megmondani, mit cselekszünk, amikor imádkozunk? - hangzott el a kérdés. -Amikor imádkozunk, a Jóistennel beszélünk... hangzik a felelet egyszerre az egész osztálytól, még mielőtt a kérdező pap bármely gyermeket is felszólíthatta volna. -Jól van. Látom ezt szépen tudjátok... A következő kérdés előtt a hátsó padok egyikéből, kezét felnyújtva jelentkezik egy kerek fejű, borzas hajú, égő,
