Farkas Sándor: A jó pásztor és övéi (Gyula, 1997)

Elhangzott a szó

szívesen elvisszük! Hisz tudom, már több mint negyed százada kívánkozik oda vissza, az erdélyi havasokba, ősei fészkébe! - Köszönöm a meghívást, édes fiam, mert bizony az én szívemet is felforrósította a bécsi döntés. A már-már nyugvó főnemesi vérem felforrt egy pillanatra, amikor eszembe jutott Bálványosvár, az ősi fészek. Az én arcomat is végigcsókolta a Bóra csípős szele, s tüdőm megduzzadt, ha a Hargita édeskeserű fenyőillatára gondoltam. De én pap vagyok, édes fiam, az Úr felkent szolgája, akit kötelessége odaláncol, ahová felettesei irányítják. És engem ide, Gyulához köt a kötelességem, itt van az én Erdélyem, itt van az én Hargitám! Mert itt vannak az én jó híveim, akikről gondoskodnom kell, akiket irányítanom kell. De itt van az én kis székely csoportom is, az onnan idemenekültekből, akikkel gyakran összejövünk, elbeszélgetünk az „otthoni" emlékekről. S minden alkalommal elénekeljük a székelyek himnuszát! Ekkor Szász Erzsike, aki ennek a kis székely csoportnak volt a vezetője, felállt, vigyázzba vágta magát, s szép, mélyen zengő hangján rákezdte: Ki tudja merre, merre visz a végzet, göröngyös úton, sötét éjjelen... ... Vezesd még egyszer győzelemre néped, Csaba királyfi, a csillagösvényen... Maroknyi székely porlik, mint a szikla... ...Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenem!... És zengett a kis terem, hiszen az ottlévők is csatlakoztak az előénekeshez. De amikor a kint pihenő katonákhoz is eljutottak az énekfoszlányok, nekik is kedvük szottyant az énekléshez, s a refrént „Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja, / Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenem!..." - már a fél utca énekelte olyan lelkesen, olyan tűzzel, hogy biztosan elhallatszott egészen a Hargitáig! Az ének végét már harsogó kürtszó szakította meg. A hátul lévő katonákat invitálták előre Csillám Anti bácsi borának megízlelésére, mert nemsokára indulniuk kellett tovább, Nagyszalontára. A fiatal zászlós is búcsúzásra készült. - Örülök, hogy találkoztunk, édes fiam - mondta a báró, de egy kicsit sajnállak és féltelek is benneteket. - Miért, Vilmos bácsi, mi magyar katonák vagyunk, akik még az ördöggel is szembeszállunk, ha hazájuk érdeke azt megkívánja! - Tudom, édes fiam, abban nincs is semmi hiba - válaszolt a báró. De a népek sorsát a nagypolitika irányítja. És ez aggaszt engem egy kissé. Hiszen tudod, Lengyelország, Nyugat-Európa lángokban áll, a büszke párizsi diadalív alatt idegen bakancsok kopognak! S én úgy érzem, nekünk se ingyen adták vissza a mi szép Erdélyünket, aminek most úgy örülünk! Sajnos, az az érzésem,