Erdmann Gyula: Begyűjtés, beszolgáltatás Magyarországon 1945-1956 (1992)
III. Az "új szakasztól" a forradalomig. A begyűjtési rendszer 1953 júniusától 1956 októberéig
ban várták a termelőket. A terménybegyűjtést a Terményforgalmi Egyesülés (szinte külön kis minisztérium) és 19 megyei vállalata, négy közraktári és egy zsákellátó vállalattal (!?), egy vetőmag- és rizsellátó vállalattal végezte. Az élőállat-begyűjtés feladatát 19 megyei állat- és zsírbegyűjtő ill. egy állatértékesítő vállalat, a borbegyűjtést 7 borbegyűjtő, valamint egy borforgalmi vállalat, a sertéshizlalást és tenyésztést pedig egy igazgatósággal az élen 26 vállalat bonyolította. Létezett még ezeken túl egy takarmányforgalmi és egy begyűjtési szállítási vállalat is. Megállapítást nyert, hogy a Terményforgalmi Egyesülés szervezete és ügyköre túlcentralizált, a tagvállalatok jogköre pedig csekély. A nyilvántartások pl. döbbenetes kuszaságot, a párhuzamosságok sorát mutatták: ugyanazt az adatsort több helyen is vezették... A tanácsi hálózat a következő volt: a megyei tanácsok begyűjtési osztályain átlagosan 16, a járási begyűjtési osztályokon pedig 8 fő dolgozott, míg a községekben mintegy 350 termelőre jutott egy-egy begyűjtési előadó. Sok helyen a tanácsi begyűjtési alkalmazottak teljesen alkalmatlanok voltak. A fluktuáció nagymértékű volt, amiben szerepet játszott a tanácsi fizetések igen alacsony volta. Egy megyei osztályvezető 1.500-1.700 Ft-ot keresett havonta, míg egy megyei vállalat igazgatója 2.800-2.800at. Egy községi begyűjtési nyilvántartónak havonta már csupán 580-600 Ft jutott, így aztán erre a munkára csak 16-17 éves lányok vállalkoztak, márpedig ők vezették az alapvető dokumentumot, a gazdalajstromot. Nem kis bajok forrása lehetett az, hogy a községi begyűjtési alkalmazottak 60%-a évente kicserélődött. Térjünk ki röviden a tanácsrendszer szervezeti problémáira is. Nagy Imre beszéde az 1954. májusi, III. pártkongresszuson világosan jelezte a fő bajokat: a tanácsokat, mint államhatalmi szerveket végrehajtó, államigazgatási szervek is utasították, irányították alkotmányellenesen (miközben az Elnöki Tanács nem élt jogkörével). Helyi szinten a választott testületek negligálását jelentette az, hogy sokszor végrehajtó bizottságok váltottak le tanácstagokat; számos helyen olyan vb-elnök, ill. titkár működött, akiket még a megszokottan formális módon sem választott meg a tanács... Jogtalan volt az is, hogy végrehajtó bizottságokat miniszterek és államtitkárságok utasíthattak, holott ez csakis minisztertanácsi jogosítvány lehetett. A vb és a szakigazgatási szervek, ill. a szakigazgatási szervek és a tárcák viszonya szabályozatlan volt. A végeredmény az lett, hogy a túlcentralizált államapparátus ránehezedett a tanácsokra, s a helyi demokrácia csak papíron létezett. Lépten-nyomon megnyilvánult a bizalmatlanság és türelmetlenség a tanácsokkal szemben. Ezen nem csodálkozhatunk, hiszen maga Rákosi is szinte betegesen bizalmatlan volt a helyi szervekkel szemben. (Ez tökéletesen érthető, hiszen valódi demokratizmus, igazi helyi önkormányzatok esetén a sztálinista rendszer rövid úton megbukott volna.) A tanácsok és tanácsszervek önállósága a nullával volt azonos. Két példa erre: egy községi óvoda 100 Ft-os pótkeretét (évközi, előre nem látható beszerzésre) nem más, mint a Pénzügyminisztérium hagyta jóvá; egy megyei tanács takarítónőt csak az OLB hozzájárulásával vehetett fel... 269 Az 1954: X. tv. (a tanácstörvény) a fentieken több ponton változtatott, de a bajok zöme még 1956 őszén is létezett. Sok volt a bizonytalanság akkor is a helyi és országos 269. A Nagy Imre beszéd: SzN 1954. máj. 25.
