Erdmann Gyula: Kutatás–módszertan konferencia, Gyula, 1987. augusztus 26–28. - Rendi társadalom–polgári társadalom 2. (Gyula, 1989)

V. A DEMOGRÁFIAI KUTATÁSOK FŐBB FORRÁSAIRÓL

tesebb és rendezettebb formájú vezetésére. A gazdasági és kulturális fejlődés velejárójaként növekvő írásbeliség és növekvő bürokratizálódás következményeképp az anyakönyvezés fontossága a XIX. század folyamán még tovább nőtt. 1828-ban elrendelték a másodpéldányok készítését, 1851-től pedig az állami szervek részére történő folyamatos, évenkénti népmozgalmi adatszolgáltatást, mely hosszas vajúdás után, 1895-re az anyakönyvezés "államosítá18 sához" vezetett. A törvényhatóságok között önálló népmozgalmi adatgyűjtésekkel csak a városok esetében találkozunk, ezek azonban még nincsenek kellőképp feltárva. A megyék mindössze a fent említett állami összeírásokhoz szükséges adatok plébániáktól illetve községi jegyzőktől való bekérésére és azok összegzésére szorítkoztak, csak egy-egy demográfiai katasztrófa (járvány, éhínség) alkalmával hajtott végre egyikük-másikuk önálló adatfelvételt. Magánosok főként vidéki orvosok - ellenben részben kedvtelésből, részben munkájuk során több ízben végeztek népmozgalmi adatgyűjtést. Ezek leghíresebbike talán Fáy Andrásé, aki a múlt század közepén egy biztosítási célú halandósági tábla összeállításához kb. 700.000 főnyi népesség 10 évi népmozgalmi adatait szedte 19 össze. Sajnos e gyűjtések nagyrészt szintén feltáratlanok. 1.3. Míg a természetes népmozgalomra vonatkozó források döntő többségét az egyházi anyakönyvek teszik ki, addig a migrációra vonatkozó források túlnyomórészt állami összeírások. Valamilyen formában minden összeíráscsoport és népszámlálás megkülönböztette a helybeli és nem helybeli illetőségű (idegen) népességet és megadta az ideiglenesen másutt tartózkodók számát. Ehhez persze rögvest hozzá kell tennünk, hogy a megkülönböztetés inkább helyi szokásokra és az összeírok véleményére alapozódott, mint egyértelmű és országosan egységes meghatározásokra. A Józsefi népszámlálás, a nem nemesek összeírásai és a XIX. század közepi osztrák népszámlálások alkalmával az itt tartózkodó idegenekről, valamint az elvándoroltakról még névszerinti jegyzékeket is kellett készíteni, ugyanakkor a Helytartótanács megkapta az osztrák és cseh tartományokban valamint Erdélyben összeírt magyarországi illetőségű személyek névsorát. Készültek időközönként külön összeírások a bevándorolt kézművesekről, az idegen állampolgárokról (a XVIII. században főként a köztudatban görögként emiege-