Erdmann Gyula: Kutatás–módszertan konferencia, Gyula, 1987. augusztus 26–28. - Rendi társadalom–polgári társadalom 2. (Gyula, 1989)

IV. Az 1848–1918 közti falusi társadalom kutatásának forrásairól

visszaemlékezések, néprajzi gyűjtések találhatok, amelyek sok esetben a szabadságharcig is biztosítják visszafelé az emlékezeti anyag kontinuitását. Azok a néprajzos, történész muzeológusok pedig, akik e komplex szemléletű vizsgálati módszer oktatási szisztémáján nevelkedtek, már az 1960-as évek elejétől alkalmazni tudták például a szóbeli gyűjtéseket múzeumainkban. Ezzel olyan folyamatosságot teremtve az emlékezeti forrásoknak, ami ma már pótolhatatlan. A családtörténeti forrásanyag szempontjából minden esetben a személyekre vonatkozó hivatalos iratanyag, fotók, igazolások stb. az elsődlegesek, illetve ezek egzaktsága a leginkább elfogadható. A kéziratos feljegyzéseket, naplókat stb. minden esetben a tényanyagukat illetően valamilyen más forrással szükséges egybevetni, igazolni. (A levelek esetében például igazoló lehet a bélyegző dátuma és a helyiség neve, az életrajzi adatok közlésénél az igazolványok, bizonyítványok, egy-egy eseményben való részvételnél a fotók, vagy egyéb dokumentum értékű forrás). A múzeumi gyakorlatban a múzeumi történész számára a legfontosabb feladatot jelenti a begyűjtött tárgyak adatolása. Ez már maga is az életmódkutatás komplex szemléletének irányába orientál

. Ugyanis a kodifikált tárgyleíró kartonok kitöltendő rovatai eleve a legszélesebb körű, a tárggyal kapcsolatos adatgyűjtésre köteleznek, így akár egy tárgyegyüttes részéről, vagy egy szórvány darabról van szó, leírókartonjaalapján információt kell kapnunk minden olyan adatról, amely a tárgyra vonatkozhat, azzal szűkebben vagy tágabb vonatkozásban kapcsolatos. A múzeumi történészek rendszeresebb alkalmazásától kezdődően egyre általánosabb gyakorlattá vált a múzeumi kereteken belül történő életmódkutatás. A múzeumban alkalmazott újkor-történészek elsődleges feladatává vált bizonyos rétegek, csoportok a hetvenes évek második felére már kialakult életmődkutatási módszere szerinti dokumentálása. Ez azt jelentette, hogy már nemcsak a szórványosan bekerülő tárgyak adatolása folyt, hanem programatikusan tűzték ki célul egy-egy réteg, esemény, sőt eszmetörténeti megnyilvánulás tárgyi dokumentálását legalább olyan mértékig, hogy az kiállítási formában is prezentálható legyen. Az ismétlődő programok, a begyűjtött anyag alapján a hetvenes években vitát kezdeményeztek arról, hogy egyáltalán mi az újkortörténeti kutatások határa és