Erdmann Gyula: Kutatás–módszertan konferencia, Gyula, 1987. augusztus 26–28. - Rendi társadalom–polgári társadalom 2. (Gyula, 1989)

II. AZ 1848–1918 KÖZTI VÁROSI TÁRSADALOM KUTATÁSÁNAK

Szabó Ferenc: A MEZŐHEGYESI ÁLLAMI MÉNESBIRTOK IDÉNYMUNKÁSAI A SZÁZADFORDULÓ KÖRÜLI ÉVTIZEDEKBEN Az 1785-ben katonai lótenyésztő telepként alapított mezőhegyesi ménesbirtok 1869-ben került át polgári kezelésbe. A lótenyésztés megújításával egyidőben a kereken harmincezer kat. hold kiterjedésű, zárt szervezésű uradalom korszerű, hasznothajtó állami minta-nagybirtokká formálása is megkezdődött. Az 1880-as évekre a külterjes korábbi kezeléssel szemben alapvető szerkezeti változásokat valósítottak meg. Ezek egyikét a takarmánytermesztésre épített s a lovak mellett fajta és állomány tekintetében egyaránt színvonalas szarvasmarha-, sertés- és juhtenyésztés megalapozása jelentette. A korszerűsítés fő vonulatát azonban -az ország talán legjobb termőhelyi adottságainak kihasználásával- a növénytermesztés és az arra támaszkodó mezőgazdasági iparok fejlesztésében kell látnunk. Ennek jegyében (a hazai mezőgazdaságban mutatkozó nagyüzem-korszerűsítési törekvésekkel egyidőben, sőt azok egy részéhez képest már megkésve) Mezőhegyesen a piacképes minőségű gabona termesztésével párhuzamosan előtérbe került a kézimunka-igényes kapásnövények, különösen az ipari növények (cukorrépa, kender, len, seprőcirok) vetése. Ezek szállításához, feldolgozásához, részben helyi felhasználásához kiépült a szükséges üzemi, közlekedési és távközlési háttér. A gazdálkodási vertikum és a gazdálkodást szolgáló legszűkebb infrastruktúra a munkaerő-ellátásban is minőségi módosulásokat hozott, másfelől meg csak mennyiségi változásokkal járhatott. A gazdálkodás fentebbiekben körvonalazott, lényegesen módosított szerkezetének követelményeit alapul véve a mezőhegyesi ménesbirtok az agrárszakemberek és a birtokon alkalmazott vagy az 1889 óta fennálló cukorgyárban dolgozó iparos segédek vékonyabb rétegén kívül az állandó cselédség munkájával biztosította az állattenyésztés egész évben folyamatos tennivalóinak megbízható ellátását. A cukorgyár, a kendergyár, a szeszgyárak három-hat hónapra terjedő idénymunkát kívántak, zömmel ősztől tavaszig, kora nyárig. Mondanivalónkban nem az ipari idénymunkásságra koncent-