Erdész Ádám (szerk.): Márki Sándor naplói 4. 1915-1919 (Gyula, 2023)

1919

298

MÁRKI SÁNDOR NAPLÓI IV. 1919

Minthogy az újabb eskü letétele egyéni felelősség kérdése is, nem kívántam senkire befolyást gyakorolni, s így az új eskü le- vagy le nem tétele kérdésében az ítélőtábla bíráinak és általában az igazságügyi alkalmazottaknak külön-külön kell nyilatkozniok.

Ezúttal tehát csak a saját nézetemnek adok kifejezést, amikor is tiltakozom a jogtalan követelés ellen, amelynek teljesítését annál inkább meg kell tagadnom, mert ez az eljárás a megszállott területek eddigi igazságügyi hatóságainak nem kifogásolható működését szünteti meg.

Ebből az eljárásból eredő minden következményekért a felelősséget áthárítjuk a hatalom átvételét kívánókra.

Kolozsvár, 1919. márc. 11.

Pozsonyi Antal”

márc. 16.

A tegnapi nemz. ünnep miatt ma még helybeli lapokat sem kaptunk. Egész nap itthon voltam, és sokat babráltunk a most bizony hátramaradt kertben. A két férficseléd egész héten a tanyán szántással, vetéssel volt elfoglalva. Ma ebéd után jég esett. Úgy lehűtött bennünket, mint a fővárosból jövő sok rossz hír, hogy ott abszolúte nem törődnek velünk, a katonaság pedig, amelyet most angolos egyenruhába akarnak bújtatni, sem ott, se a vidéken nem engedelmeskedik tisztjeinek, angol királyjelöltről már senki sem beszél, a boltokat – a [olvashatatlan szó] félve – már este 5-kor csukják stb. – Ide különben tegnap megérkezett Hoover amerikai élelmiszerdiktátor megbízásából egy angol kapitány negyedmagával, hogy az ennivalók vasúti behozatalát előkészítse. A vasutasok körében híre futott, hogy a vasutat átveszik, a magyar tiszteket és alkalmazottakat 2–3 nap múlva munkába állítják, lakásaikat visszaadják stb.; de mindez csak szóbeszéd.

márc. 17.

Éppen ebédhez ültünk, mikor egy „Vienna” jelzésű repülőgép ment át házunkon, s egy kis csomagot dobott le a szomszéd tanítónőképző kertjében; a gyerekek azonnal áthozták, s az éppen hazaérkező Szerb Miron román alezredes bontotta fel a kilőtt tölténybe dugott levélkét, melyben a bécsi román nemzeti tanács küldötte kéri az állomásparancsnokságot, hogy a leszállóhelyre autót küldjön. Ezzel az alezredes azonnal a rendőrségre ment, s már szemben találta Popp rendőrfőkapitányt, ki a hírre jött (a Rozsnyayéknál lakó román tiszt értesítette), s így azonnal visszatért. Az utcából sokan jöttek be hozzánk, érdeklődni, mi van a cédulákon, s kértek ilyen cédulákat, amilyenek, persze, nincsenek. Délután, hallom, már mégis azt beszélték, hogy ez állott rajtuk: „Türelem. Jön a segítség. Károlyi.” Mintha Károlyinak az egész idő alatt eszébe jutott volna, hogy legalább ilyen biztatásokkal vigasztalja a mindenfelől elzárt Erdélyt! – Tövis felől jövők szerint 3 vonat romániai katonával találkoztak, akik innen dalolva mentek hazafelé. Valóban sokan elmentek, de aligha abba az irányba. Most magyar egyetemi hallgatókat, volt tiszteket verbuválnak, hogy eggyel magasabb rangban veszik át őket; és jogászaink nagyon tanakodnak, ne menjenek-e át, mikor jövendőjük olyan bizonytalan. Kislelkűek, akik kételkedni tudnak! Teánál Frédi és Szerb Miron sokat beszélgettek egykori aradi ezredükről, a 33.-ról, mely Eitel Károly alezredes vezetése alatt négy zászlóaljjal most is együtt van, de most tisztán magyarokból áll és Soborsinnál őrködik. Mikor egy századnak megint oda kellett volna mennie, az egyik közvitéz kijelentette, hogy ő nem megy, mert jobban érzi magát Aradon; kívánságától el nem állván, egy Fellner nevű bizalmi férfiú, vasmunkás, kijelentette, hogy így a felelősséget