Héjja Julianna Erika: Város, uradalom, vár. Tanulmányok Gyula 15-18. századi történetéből (Gyula, 2017)
Dusnoki-Draskovich József: A gyulai vár 1566. évi török ostroma és a főbb elbeszélő források az ostromról, valamint Kerecsényi László személyéről
80 VÁROS, URADALOM, VÁR Gyula helyzete azonban sajátosan alakult. Az 1559-ben bárói címet nyert Kerecsényi László 1560-1566-ban a gyulai vár (és Gyula mezőváros) főkapitánya („supremus capitaneus”), egyben a Magyar Királyság alsó részeinek főkapitánya (alföldi vagy tiszántúli főkapitánynak is nevezték) volt, és főkapitányként ő maga 150 lovast tarthatott. (A vártartományhoz tartozó hat vármegye közül Békés és Zaránd vármegye főispánjának is őt nevezte ki az uralkodó.)3 Az alsó részek főkapitányának tisztségét még Mátyás király hozta létre 1479-ben a törökkel szembeni védelem céljából. 1550-ben Temesvár központtal megpróbálták újjászervezni. Temesvár eleste után Várad lett a székhelye és Szabardi Mátyás váradi püspök állt az élén, de 1557-ben a város az erdélyiek kezére került. Az 1560-as évekre Gyula földrajzi fekvése miatt olyan előretolt helyőrségnek számított a török hódoltság és az Erdélyi Fejedelemség szorításában, amelynek elfoglalása már csak idő kérdése volt.4 Kerecsényi 1558-ban nem is fogadta el a felajánlott várkapitányságot, hanem mást javasolt maga helyett. 1560-ban viszont mégis elvállalta, bizonyára eladósodása miatt (ugyanis megvette a morvaországi Nikolsburg várát hatvanezer forintért).5 1562-ben még lemondhatott volna, hiszen az ellene felmerült panaszok miatt a leváltá3 Pálffy, 2010. i. m. 168-169.; Veress Endre: Gyula város oklevéltára 1313-1800. Bp., 1938. 329., 344., 380-381., 390. és 392. Kerecsényi tisztségeiről: Kenyeres István: A gyulai vár és uradalom kamarai vizsgálata 1564-ben. In: Héjjá Julianna Erika-Sáfár Gyula (szerk.): EÁrchívum : Tanulmányok Erdész Ádám hatvanadik születésnapja tiszteletére. Gyula, 2017.259-270. és Bagi Zoltán Péter: „Mert Kerecsényi László várkapitány csak a maga javát kereste”. In: Erdész, 2016. i. m. 51-60. Amint megállapítják, a királyi végvár és uradalom élén a prefektus tisztségét is betöltötte. (Vö.: Veress, i. m. 332. és 357.) Az iratok nem adják meg egységesen és következetesen a tisztségeit. Én csak a pontosságra törekvő kamarai biztosok egyik megfogalmazására hívom fel a figyelmet: Kerecsényi császári tanácsos és „Generaloberster, Herr dieshalb der Teissa und oberster Hauptmann zu Giula”. (Veress, i. m. 380.) Néhány nap múlva már a tiszántúli főkapitány tisztségét kissé pontosabban adják meg: „Obrister General jener[t]halb der Teyssa”. (Veress, i. m. 381.) 4 Karácsonyi János: Békésvármegye története, I. Gyula, 1896. 133. és 140.; Pálffy, 1996. i. m. 170., 185. és 192.; Oross András: A gyulai vár katonai szerepe a bécsi kormányszervek elképzeléseiben a 16-18. században. In: Erdész, 2016. i. m. 19-30. A püspök 1556-ban bekövetkezett halála után betöltetlen maradt az alsó részek főkapitányságának hivatala. (Scherer Ferenc: Gyula város története, I. A földesúri város. Gyula, 1938. 142.) 5 Forgách Ferenc: Emlékirat Magyarország állapotáról. Ford. Borzsák István. In: Humanista történetírók. Vál., gond., jegyz. Kulcsár Péter. Bp., 1977. 840-841., 851. (Magyar Remekírók). Kölcsönt kért Nádasdytól, ruszkai Dobó Istvántól, ecsedi Báthory Andrástól és nyilván másoktól is. Vö.: Kerecsényi László levelei Nádasdy Tamáshoz : 1553-1562. Közli: Komáromy Andor. Történelmi Tár, 1906. 258. (a továbbiakban Kerecsényi, 1906.); Veress, i. m. 275-276. és 332.; Karácsonyi, i. m. 145. A Lichtenstein családtól zálogban szerezte meg Nikolsburgot hatvanezer cseh tallérért 1560-ban, jegyzi meg tanulmányában Kenyeres István. Kenyeres, i. m. 259. (Egy cseh tallér egy rajnai forintot ért, de 1536-tól némileg csökkentették finomtartalmát.) Ezzel új és biztos rezidenciát sikerült szereznie családjának, amelyet a török nem veszélyeztetett vagy foglalt el, mint különösen a szlavóniai birtokokat. Szlavónia és Horvátország nagy részét az 1550-es évek elejére ugyanis a török meghódította. (Vö.: Pálffy Géza: Horvátország és Szlavónia a XVI-XVII. századi Magyar Királyságban. Fons, 2002. 1-3. sz. 107-121.)
