Héjja Julianna Erika: EÁrchívum. Tanulmányok Erdész Ádám hatvanadik születésnapja tiszteletére (Gyula, 2017)
Békés megye forrásvidékén - Kereskényi Miklós: A gyulai uradalom jobbágyainak adózása a XVIII. században az urbárium bevezetéséig
bérlését gyakran továbbadták a kor „vállalkozó” embereinek. Feltételezhető, hogy a közösség saját tagjait sem zárta ki a halászatból, ezt meg sem tehette, de bevételeit növelhette a halászati jog bérbeadásával. Szeghalom gyakorlatában találkoztunk ezzel a lehetőséggel. 1763-ban a balkányi és szeghalmi halastavakat Nagy Mihály és Cseh János törökszentmiklósi lakosoknak adták bérbe. A tavaknak Szent György-napig történő „meghalászásáért” kilencven forintot kértek.68 Az úrbérrendezés után, 1775-ben, ismét két törökszentmiklósi „vállalkozó”, Kis Péter és Bátori Demeter kapták meg a „Sertés-ér, a Pakatz- és Balkányi Nagy Halas vizeket”.69 Ekkor már, az éppen bevezetett urbárium szerint, a kifogott halaknak egyharmadát pénzben vagy természetben fizették ki a bérlők az elöljáróknak.70 Említésre méltó, ugyanakkor nem tartozik szorosan témánkhoz, hogy a közösség érdekeit érvényesítő önkormányzat néha kemény eszközöket is felvállalt, és látszólag fellépett a közérdek ellen. Az alábbi gyomai példa nem a XVIII. századból, hanem a reformkorszakból való. 1832-ben 59 halász, amolyan társaságot alkotva (Halász Társaság), egyezséget kötött a község elöljáróival. Cserében elvárták, hogy rajtuk kívül mindenkit tiltsanak el a halászattól, vagy korlátozzák (térben és időben) azt.71 A gyakorlatnak bizonyosan nem örültek a halászni akaró gazdák. A korlátozás, vagy kitiltás később sem szűnt meg. A lakosság 1842-ben sérelmezte, hogy teljesen kirekesztették a halászatból őket. A vármegye intette nyugalomra a háborgó lakosokat, mondván, „az uradalom kívánata ellen semmit ne tegyenek, hanem a lakostársaikat is a törvényben való megnyugvásra intsék, mert a jobbágyságnak semmi sem árthat jobban, mintha ott hol teljes jussal fel nem léphet, nyughatatlankodik”.72 Ekkor a földesúr már saját kezelésbe vette a halászat jogát. A feudalizmus korábbi évszázadaiban a halászati joggal együtt tartották számon a jobbágyok vadászati jogát is. Az 1728/29. évi diétán az uralkodó, III. Károly szándékával szemben a hazai nemesség több szigorú, régi törvényt újított fel. Ezek között találjuk a „hírhedt 1508:18. czikket a vadászatról s a madarászatról. Ez az elavult törvény most az összes nem-nemesekre kiterjesztetett, kiknek még az agár- és vizslatartást is megtiltotta”.73 A vadászat után nem lehetett adót szedni, mert az tilos volt a pórnép számára. Viszont ez azt eredményezte, hogy a régi gyakorlatot tovább követve, a század első felében nagyszabású orvvadászat alakult ki. A földesúrtól bérelték a révtartás (trajectus), a folyón történő átkelés hasznát is. A megmaradt előzetes összeírásokban szereplő települések közül négy élt ezzel a joggal, úgymint Köröstarcsa (1762-ben négy forintért), Endrőd, Gyoma (1762-ben hat-hat forintért), Szarvas (1762-ben 250 forintért) a Harruckern-uradalomból és még Békésszentandrás.74 A hároméves szerződésekből kiderül, hogy ezt a jogot bérelte Öcsöd is (12 forintért).75 68 MNL OL P 418. Fase. D No. 42. 1763. október 4. Az 1762. évben érvényes hároméves szerződésben a település mindössze tíz forintot fizetett a földesurának! 69 MNL OL P 418. Fase. D No. 4L 1775. 70 Uo. 71 Szilágyi, 2001.124. p. 72 Daka István: A lakosság újratelepülése és gazdasági-társadalmi helyzete 1772-ig, az urbárium bevezetéséig. In: Gyomai tanulmányok. Szerk.: Szabó Ferenc. Gyoma, 1977. 60. p. (a továbbiakban Daka, 1977.). 1842-ben nagy „hangoskodás” volt Gyomán, mert a földesúr, visszavéve a halászati jogot a közösségtől, bérbe adta egy vállalkozónak. Emiatt a helyi lakosok nem halászhattak a Körösön. 73 Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története. II. Bp., 1908.343. p. 74 MNL BéMLIV. A. l.e. 75 Uo. 303
