Héjja Julianna Erika: EÁrchívum. Tanulmányok Erdész Ádám hatvanadik születésnapja tiszteletére (Gyula, 2017)
Körben - család, közösség, társadalom - Gyáni Gábor: A katasztrófa- és várostörténet mezsgyéjén
és kivált a melléképületek esetében. Jóllehet Magyarországon, kivételekkel, többnyire nem fából építkeztek, mint Finnországban, ahol a XIX. század közepe előtt a városok nagyjából ötven évente legalább egyszer teljesen leégtek. Az itthon szokásos építési anyagok sem álltak túlságosan ellent a tűznek: kő, tégla és cserép helyett ugyanis szalma és egyéb növényi eredetű anyagokat használtak építési célokra, főként tetőfedésre. Különösen az alföldi mezővárosokban a zsúpfedél volt a jellemző, amely szinte az egész országban elterjedtnek számított, ha a szabad királyi városokban talán nem is ez volt a fő jellemző.6 A tűzesetek veszélyességét tovább növelte a tűzvédelem akkori szinte teljes hiánya, a felkészületlenség a tűz minél gyorsabb elhárítására. „A tűz eloltására kezdetben szalmából, fából, bőrből készített vedreket és egyéb vízszállító edényeket használtak. A tető megközelítésére támasztó létrákat, a tetők lehúzására tűzhorgokat, a még nem égő részek leverésére különböző bontó szerszámokat (fejszéket, kalapácsokat stb.) alkalmaztak. [... Ráadásul] városainkban zömében csak akkor intézkedtek tűzoltószerek beszerzéséről, amikor már azok hiánya vagy hiányossága miatt egész utcasorok és egész városrészek váltak a tűz martalékává. Ez a buzgalom is csak rövid ideig tartott; mert amikor néhány éven át nem fordult elő nagyobb tűzeset, a tűzoltószerek gondozását, kiegészítését elhanyagolták, és ennek ismét csak a tűz nagyobb méretű pusztítása lett a következménye.”7 A XIX. század végéig gyakorlatilag nincs állandó és önálló tűzoltó szervezet a városokban, a tűzoltás feladatát - kezdetleges eszközök birtokában - a városlakók így saját maguk kénytelenek ellátni. Debrecen kivételnek számított e tekintetben, mivel itt a XVIII. század elejétől létezett diák- tűzoltó-testület, a később Machinista Társaságnak nevezett kezdetleges civil társadalmi intézmény, amely 1880-ig végig fennállt. Általában 25 felsőéves diák alkotta a szóban forgó tűzoltó egységet, melynek tagjai a kezdetleges berendezéseket kezelték; ebben a munkában a bontó osztály segítette őket, akik csáklyákkal, baltákkal, botokkal felszerelkezve tették szabaddá az utat a tűzfészek felé.8 Nem kívánjuk eltúlozni ennek, a maga nemében kivételes debreceni diák tűzoltó szervezetnek az eredményességét, látni kell azonban, hogy akár még ilyen mérvű tűzoltó készültségre sem számíthattak máshol a városi tűzvészek potenciális áldozatai. Szombathelyen a városi tűzházban 1811-ben például három „fecskendezőt”, néhány lajtos szekeret, hat kádat, száz kannát írtak össze kisebb és nagyobb csáklyák társaságában. Az olyan, egész városrészeket elborító tűz esetén, mint amilyen Szombathelyen is pusztított 1817-ben, a felsorolt eszközök mit sem értek, nem is beszélve a vízszerzés súlyos nehézségeiről a folyót vagy egy közeli tavat nélkülöző településeken, ahol vízvezeték ekkoriban, természetesen, még nem létezett.9 A polgári városi társadalom önszerveződése idővel javított valami keveset a helyzeten. A rövid ideig működő aradi önkéntes tűzoltó egyletet (1834) 1860-ban követte a pesti, végül 1870-ben a 6 Fazekas, 1994. 100-101. p.; Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Bp., 1980. 237. p.; Balassa M. Iván: A magyar népi építészet táji-történeti tagolódása a 18-20. században. In: Magyar néprajz. IV. köt. Életmód. Főszerk.: Balassa Iván. Bp., 1997.266-288. p. 7 Tarján, 1984. 111. p. 8 Ablonczy, 1998.197. p. 9 Tilcsik, 2000.263. p.; Fazekas, 1994.104. p. 146
