Erdész Ádám (szerk.): „A kereszténység védőoszlopa” - Gyula 1566-ban. A Gyulai vár 1566-os ostroma 450. évforduójának emlékére 2016. május 27-én tartott tudományos konferencia előadásai (Gyula, 2016)
Kelenik József: Adatok a kanizsai erőd építésének történetéhez (1577-1582)
104 ,A KERESZTÉNYSÉG VÉDŐOSZLOPA”- GYULA 1566-BAN is megfonták, majd a három sort keresztkötésekkel rögzítették egymáshoz. Ha helyesen méretezték a palánkfasorok távolságát, a földtöltés vastagságát és magasságát, a középső sor palánkfáira a külső faltömés éppen akkora húzóerőt gyakorolt, mint a belső. A földdel való feltöltést itt is a döngöléses, locsolásos módszerrel végezték. Ha különböző minőségű földtípusok álltak rendelkezésre, az ellenség felőli oldalra a nagyobb belső kohézióval rendelkező, „zsíros”, gazdag talajtípusokat töltötték be, míg belülre az omlékonyabb, homokos talaj került. Az ilyen módon megépített 6-12 méter vastag, három palánkfasor- ral stabilizált földtöltések - különösen, ha az ostromló ágyúi a természeti körülmények miatt 200 méternél jobban nem tudták megközelíteni az erősséget - jól állták az ágyútüzet. Ha az ellenség rést akart lőni a falon, a kiszemelt helyen teljesen szét kellett szaggatnia a palánksor fonatát, és egyenként derékba kellett törnie, szétforgácsolnia a kemény tölgyfatörzseket. A palánkrombolás nagy hozzáértést és gyakorlatot követelt meg a tüzérektől. Ha az ágyúgolyó nem találta el a palánk vázát alkotó fatörzset, szétszakította ugyan a fonadék néhány szálát, de ezt követően befúródott és befulladt a palánk mögötti földbe. Ha a golyó eltalálta is a törzset, de nem volt meg a megfelelő tömege és sebessége, roncsolta ugyan a fa anyagát, de a rugalmas földtömeg megtámasztotta a törzset, átvette, elnyelte a becsapódás energiájának nagy részét. Ahhoz, hogy a fa eltörjön, szétmorzsolódjon, többször is ugyanezen a ponton kellett eltalálni, amihez- tekintve a korabeli lövegek találati pontosságát - hosszas lövöldözésre volt szükség. Ezért a tapasztalt tüzérek, ha erre lehetőség volt, nem szemből lőtték a palánkfalakat. Arra törekedtek, hogy a golyó oldalról érje a törzseket. A palánkfákat ebből az irányból a fonat stabilizálta ugyan, de nem támasztotta meg. A réstörőket ezért úgy állították fel, hogy a lövegek a megcélzott falra minél meredekebb, lehetőleg 15-30 fokos szögből tudjanak rálőni. Az így, oldalról érkező, a fallal kis szöget bezáró golyó, szinte el sem téveszthette a célt, röppályája mentén végigborotválta a palánkfákat. Ha a külső palánkfák eltörtek, és a fonat szétszakadt, a töltésföld kifolyt a résen. A védők helyzete azonban ettől még közel sem volt válságosnak nevezhető. A külső tömésben felhasznált „gazdagabb”, kötöttebb föld- különösen, ha nedves volt - kiömlött ugyan, de ha az építők helyesen méreteztek, még mindig egy olyan meredek, természetes rézsűt képezett, ami az ellenség elől eltakarta a középső sor palánkfát. A korban használt tömör vasgolyókkal ennek a földrézsűnek az „el- hordása” gyakorlatilag lehetetlen volt. A munka további része így a gyalogságra várt. Ha nem sikerült egy föld alatti aknarobbantással kitágítani a rést, és kiszórni a földet, akkor nem maradt más hátra, mint hogy a