Erdész Ádám (szerk.): Márki Sándor naplói 1. (1873-1892) (Gyula, 2015)

46

Márki Sándor naplói I. 1874

donatúj ember”. Az öregúr nagyon érzékenyen vette a dolgot, bár ismertetésemben „szándékos sugillatiót” nem látott; s különösen felháborodik azon, mit tőlem hall először, hogy magyarul, de nem magyarán ír.

„-----------Hallod / Juppiter ezt s ajkad nem rágod? Szóra fakadnod / Kellene,

bár márványbul, akár ércből vagy is! így mért / Rakni papír burkból szentelt tömjént parazsodra...? /... ámde mi jóravalót várhatni olyantól, / Aki nem olvas sem cynicus tant, sem stoicust, kit / El cynicustól csak kacagányja különz; s Epikurust / Sem bámulja?...”

Egy szó, mint száz - kiált föl végül az öregúr, miután, azt hiszem, Toldynak hozzá írt és „gyönyörű költői dictió”-ját méltán dicsérő sorait idézi: „Sumite materiam, vestris, qui scribitis, aequam / Viribus, et versata diu, quid ferre recusent / Quid valeant humeri.” (Horat. ad Pisones, 38.)

Tudom, mit jelent ez magyarán, bár Fábián nem közölte is magyarul,39 mint Juvenál előbbi versét. Azt hogy: „Csizmadia, ne tovább a kaptafánál!”

S tréfán kívül, igaza van az agg tudósnak, s nagy tanulság rejlik benne azok számára, „kik abban is, amiben még tanítványok sem voltak, már mesterek lenni akarnának”. Csakugyan svindlerek vagyunk, hanem mindenesetre „sugillatio” nélkül lövünk bakokat. Ha ti. lövünk. En Valerius Flaccus Argonauticonját rám gyakorolt hatásából ítéltem meg, s nem mint szakképzett ítész (bár különös, hogy a régi költemények élvezésének alapja a szakképzettség), hanem mint egyszerű irodalombarát. Ezt nyíltan hangsúlyoztam érintett cikkemben.

Hogy pedig Fábián kissé tagadhatatlanul kényelmes verselő, s hogy néha a költői szabadság a nyelvet rontja meg nála: a Pesti Napló ban közölt néhány példa is bizonyítja. - Én szót sem szóltam arról, hű-e a fordítás vagy sem; akkor követtem volna el igazi „könnyelműség”-et, ha ezt teszem. Véleményt kockáztattam a költeményről, mint műfordításról... azazhogy, mint ilyenről nem, mert ez föltételezné az eredetinek bírálgatását is. Megróttam a magyar versek néhány kirívóbb magyartalanságú helyét. „Mért csak a vendég ül szívemen. ..?”„.. .téged akartam / Általa megkéretni” stb., úgy gondolom nemcsak magyarán, de magyarul is rosszul vannak mondva.

E megjegyzéseket most is fenntartom, mert nyelvérzékem, hála isten, tavaly óta nem veszett el. Csak azt az egyet nem bánnám, ha kissé kíméletesebben jártam volna el; hasonló hibákban levő, de fiatalabb emberrel szemben habozás nélkül alkalmaznám azokat ma is, de a nyilvános pályáján 50 év óta működő érdemes Fábiánt csakugyan nem keseríteném velők.

Utoljára, fogyatkozásai dacára is, legjobb magyarítója a remekíróknak. Én sohasem óhajtok kegyeletlennek látszani, s így lelkesültsége szemlélésénél szívesen fogom elnyomni nemtetszésem nyilatkozatait. Ezek pedig nálam éppoly egyéni jogosultsággal bírhatnának, mint Fábiánnál azon nézet, hogy hívatlan ítész vagyok.

Mindkettőnk adatokra építi föltevését, de egy szigorúan elfogulatlan harmadiknak kellene eldöntenie, mennyiben tarthat igényt érvényre az egyik s mennyiben a másik. Talán egyikünk sem igazoltatnék egészen, de annyi mindenesetre kivilág- lanék, hogy ... a bíráskodás még egy harmadikra nézve is nehéz, mert a fiatalabbnak - legalább egyben-másban - csak úgy adhatna igazat, ha az idősebbnek - 49 évvel idősebbnek! - az évek hosszú során át oly sok méltó dicséret, elismerés által megiz- mosított önérzetét megsértené.

39 Az idézet Horatius Ars poetica c. verséből való: „Tárgyat erőtökhöz képest válasszatok, írók! / Fontolgassa soká ki-ki, hogy mit bír meg a válla / és mit nem.” (Muraközy Gyula ford.)