Erdész Ádám (szerk.): Márki Sándor naplói 1. (1873-1892) (Gyula, 2015)
158 Márki Sándor naplói I. 1877 száma sem sikerült még jobban, mint ez. Eddig is minden alkalommal kitüntetett, s most megadta életem boldogságához a reményt. Soha kedvesebben nem beszélgetett velem, mint ezután, s ha a társaság jelenlétében nem merülhettünk is el e szeretetre méltó tárgyban, ha csak pillanatai válaszoltak is, oly édes érzettel töltött el, mely mellett a múlt minden ábrándja megsemmisül. - Eddig én csak magamra disputáltam a szerelmet; most érzem azt, és szívem, lelkem csupán Juliska képével van eltelve. Az ő természete az enyémnek kiegészítője s Isten meg fogja engedni, hogy boldogítsuk egymást. „A jó isten de nagyon szeret / Hogy énnékem adott tégedet...” Nem akarok ábrándozni életem e száraz krónikájában. Akkor legerőtlenebb a toliam, mikor a legtöbb kedves dolog foglalkoztatja elmémet. Az ideál szeret - s ezen túl a mennyország következik, nem a tintásüveg! okt. 20. Juliska tegnap többi közt megjegyezte, hogy a „dr.” szépen illenék nevemhez. Ma tehát újra írtam e tárgyban Budapestre; dec. végén v. január elején szeretnék határidőt nyerni a vizsgálatra. okt. 21. Kollégáim némely részénél első látogatáson. így Antoliknál, Pirchalánál, Rózsaáginál, Borossnál; csak ez utóbbi nejét nem találtam otthon. okt. 22. Tóth Elek 24 éves korában B[uda]pesten elhunyt. Még sarkadi ismerősöm volt. Nyugodjék békében! okt. 23. Reichenhallerrel beszéltem szívügyeimről, oly bensőleg, mint idegennel szemben sohasem. S tőle hazajövet, éjjel megírtam F[arkas] Irénhez ezen levelet: „Kedves Irén! Engedd meg, hogy egészen őszinte legyek irántad; ezt azon tisztelet parancsolja, melyet szép lelkeddel szemben mindenkor tápláltam. Ábrándjaink közel hoztak egymáshoz; volt idő, s te tudhatod legjobban, hogy az nem oly igen régen volt, midőn mindketten hittünk közös jövőnkben. A pillanat föllobbanása oly szót juttatott ajkamra, melyet ma mindamellett sem ismételhetnék, hogy téged igazán tisztellek. Nem akarlak pillanatig sem áltatni, midőn immár észrevettem, hogy életem azon kedves álomképe eltűnt. S nem is jöhet vissza; örökre megsemmisült, - Kérlek, ne kényszeríts részletekre. Szép telkednek határtalan tisztelője leszek mindenkor, de a mi csillagainkat csupán csalóka látszat mutatta egymás közelében. Nem vállaikozhatom arra, hogy boldogtalanná tegyelek, mikor annyira megérdemled a boldogságot. Két szóért esengek; ezért a két szóért: »Megbocsátok. Elfeledlek.« - Vonzalmunk minden földitől annyira tiszta volt, hogy e két szó csak egy befejezett ábránd utóhangja lesz. Fiatal vagy, csaknem gyermek; ha seb, mit e levél talán ejt rajtad, beheged az hamar. A világ nem vett tudomást ábrándjainkról, s nem fogja megtudni azt sem, hogy azok végképpen szétfoszlottak. Tisztán fogsz előtte állani; reám talán dob egykét követ, s bevallom, azt sok tekintetben megérdemlem. De légy meggyőződve, hogy sokkal őszintébb október 24-i nyilatkozatom, mint a június 9-i. Most szívemre tett kezekkel kértem tanácsot az észtől; akkor csupán az elsőre hallgattam. Édes Irén, azt a két szót írd meg nekem; bocsáss meg és felejts el valóban. Tisztelő rokonod: Sándor.” Bátyjához, Lajoshoz ezt írtam: „Kedves Barátom! Bízom diszkréciódban s régi barátságodban, hogy a mellékelt levelet Irén keze-
