Erdmann Gyula: Honismereti füzet 4. - Körösök vidéke 4. (Gyula, 1991)

Megyei és országos évfordulók, megemlékezések - Elek László: Szakál Lajos az "aranytollú főjegyző"

suló magyar haza ereje kevés lenne belső nemzetiségeivel és várható külső, nemzetközi ellenségeivel szemben. Erre meg Világos és Arad figyelmeztette. Nekik, a Wenckheimeknek köszönhette aztán azt is, hogy az elnyomatás idején is alkotó részese lehetett minden lényegbevágó Békés megyei gazdasági vállalkozásnak, meg hogy 1865-ben egyhangúlag országgyűlési követnek választották Békésen. Ahhoz sem férhet kétség, hogy kifejezetten "nagyságos Béla báró" akaratából és tanácsára küldte el "mély hódolata jeléül" az 1868-ban megjelent, politikamentes Czimbalom tiszteletpéldányát Erzsébet királynénak, aki figyelmességét értékes "gyémántos melltűvel" honorálta. Ilyen túl merész lépésre önszántából sohasem vállalkozott volna Szakái. Ehhez a Habsburg-házzal szoros összeköttetésben álló, majdan a király személye körüli miniszteri teendők ellátására is alkalmasnak ítélt Békés megyei nábob közbenjárása kellett. Valóságábrázolásának sajátosságaira térve, nem hagyható figyelmen kívül, hogy Szakái, a tanult ember, a "művelődés jótéteményeinek élvezője", hamar kinőtt a meséből. A dokumentált történelem, a konkrét igazság híve volt, ennélfogva inkább a jelen vaskos valóságában élt, és kora paraszti életformájában gyönyörködött. Művészi tárgyért sem fordult a múltba és a népi hiedelmekhez. Józansága visszatartotta a babonák, a regényes mondák, mitológiai történetek-legendák világától. Minthogy az egészséges, szabad jövőt akadályozó negatív erőt tulajdonított nekik, nem is épített rájuk időszerűt és népit szintézisbe hozni akaró esztétikai rendszerében sem. A regényes, színes népmondákban, izgalmas betyárhistóriákban, kísérteties boszorkánytörténetekben gazdag környék közszájon forgó meséi-mondái közül csupán Csuda Balázst (Csuda Bala) érdemesítette dalra. Az utolsó gidyás és Tóti Dorka ugyanis a legjobb akarattal sem tekinthetők népmondának. Még a Tárcsa és Ladány közötti, 1728-as hírhedt határper történetét sem énekelte meg (legszebb, legértékesebb műköltői feldolgozása ennek Arany János: A hamis tanii-'yd volt), pedig mint az egyik érdekelt község nótáriusának a fia, feltétlenül hallott róla, esetleg még a vele kapcsolatos hivatalos iratokat is ismerte. Azért-e, mert a történet cselekménye nem fért el a népdal-keretben, vagy mert földije és rokona, Szabó Károly 1851-ben kiadott közleménye után már érdektelennek és feleslegesnek tartotta a nevezetes határszemlének és a négy tanú vallomásának a költői feldolgozását? Nem tudjuk. Az is tény, hogy a vízi világ: a halászat és a halászélet is kívül rekedt népdalainak tárgykörén. Talán mert a halászok túl egyszerű emberek lévén - nem illetlek bele a középparaszli hagyo-