Erdmann Gyula: Honismereti füzet 2. - Körösök vidéke 2. (Gyula, 1989)

AZ EURÓPAISÁG, HONISMERET ÉS REFORMGONDGLKODÁS TÖRTÉNETÉHEZ

dó-magyar sorspárhuzam öröksége, a bűneiért szenvedő nemzet szomorú maradandósága. Míg korábban a magyarság bűnösen eljátszott kiválasztottságában és ezért méltán járó büntetésében érezte a zsidó-magyar sorspárhuzamot, most egyre inkább halványul az apokalyptikus távlatú és célú kiválasztottság tudata, de annál erősebbé válik, hogy a magyarság 4 maroknyi, kisnép. A kisnépi tudat lidércnyomása egyre többször települ rá a kor puritánus íróira, s amikor társadalomkritikai és kultúrkritikai erőfeszítéseik veszni látszanak (II. Rákóczi György lengyelországi hadjárata, török-tatár megtorlása, Várad eleste, Erdély agóniája, az ellenreformáció térnyerése), rettegő szorongásukban a XVI. századiak igazságához fordulnak: Isten büntető vesszeje romlottságunkért sújt bennünket; így lesz magyar Jeruzsálem Gyulafehérvárból, Nagyváradból, de - Kismarjai Veszelin Pál látomásában - Debrecenből is, ahol mindenütt a Magyar Sión könnyei hullanak. Egyértelműen kirajzolódik ez a lázgörbe: az 1650-es évektől a hullámokban tetőződő krízisperiódusokban - belenyúlva a kuruc küzdelmek időszakába - újra és újraéled a látomás: elveszejt bennünket az Úr, pelyvaként szétszóródunk, száműzetés, bujdosás vár ránk, örökös babyloni fogság igája rajtunk. Annál inkább érdemes regisztrálnunk ezt a jelenséget, mivel a zsidó-magyar párhuzam s a belőle párolódó képzetkörök Farkas Andrástól (1538) végigvonulnak az egész XVI. századon, ám a XVII. sz. első fclú'ücn eiccen visszaszorulnak, így a második felében való fölerősödésük látványosan szignifikáns, jól tapintható fordulat jele. Ekkori politikai költészetünkből garmadával citálhatok példák, de tán még áradóbb ezeknek az évtizedeknek a prédikációirodalomában, így Medgyesi Pál, Czeglédi István, Szőnyi Nagy István, Szathmári Baka Péter, Mikolai Hegedűs János, Filepszállási Gergely, Tolnai F. István, Tholnai Mihály műveiben. Mivel a XVI-XVII. évszázad irodalma nagyon erősen ideológikus-teológikus telítettségű, amelyben a nemzettudat fokozódó jelentőségű, törvényszerűnek tekinthetjük, hogy az irodalom létrehozza a maga művészeti sajátosságaival adekvát kifejezési formákat, formulákat. Bizonyos eszmei-idológiai konstans képződmény formai objektivációt keres magának. Amennyiben a talált, vagy kialakított formai lelemény a kor esztétikai elveivel harmonizál, úgy az adott mű egyediségén túlmutató jelentőséget szerez, amennyiben pedig revelálja a korszak tartós idológiai-emocionális elemeit is, úgy toposz kialakulásához vezethet a bonyolult folyamat. A magyar nemzettudat irodalmi kifejlődésének formulák szintjén történő föltárása még alig haladt előre, azonban kialakult