Erdmann Gyula: Honismereti füzet 1. - Körösök vidéke 1. (Gyula, 1988)

„Ami sérelem ér, az mint magyart ér"

probléma megoldhatatlansága. — De nem is érdekel engem semmi más. Nem vagyok már rugalmas. Ebben éltem 49 évet, dolgoztam 36 esztendőt, nem is értek már máshoz. És nem is tudja ezt itthon senki megközelítően jól csinálni, mint mi. Lehetetlen, hogy azért amit végeztem és létrehoztam, a halálos ítélet legyen a jutalmam, kedves Miklósom. Ártatlannak érzem magam. Sok álmatlan éjszaka keserves kínlódásába került, amíg azt a feltett kérdést: a magyar népnek szüksége van-e az én pusztulásomra, jobb lesz-e neki, ha elpusztulok, használok-e neki azzal, ha elveszek, eldöntöttem. Rájöttem, hogy nem használ neki. Sőt. Ebben a Tőled tanult dolgok is segítségemre voltak. Nem tudom, hogy e percben hány száz vagy ezer ebben a járásban az a szegény ember, aki egy esztendőben csak 80—100 napig keres, amennyit keres. De azt látom, hogy Gyoma, Endrőd elvándorlási vesztesége 1920—30 között 2100 főnél több volt, s Endrőd tényleges szaporodása csak 78 fő. Kedves Miklósom, a múlt évben én 86 000 pengőn felül fizettem ki itt a személyzetemnek, azaz 1,4%-kal kevesebbet, mint 1937-ben. Az elvégzett nyomások száma ellenben 1 750 000-rel, azaz 21 %-kal volt kevesebb, munka híján és mert a bizonytalan helyzetben nem lehetett raktárra termelni. Én itt olyan áldozatot hoztam, amikor tartottam a személyzetet, álló gépek mellett, s vállaltam az Anschluss után már józan ésszel várható következmények ismeretében a Nyomtatványárjegyzék elkészítésének terhét — amely utolsó személyes tartalékaimat emésztette fel. Az üzlet áll, a múlt rossz esztendő dacára teljesen aktív és egészséges, — amíg mi csináljuk. De személyes rezervákról persze ilyen körülmények között szó sem lehet. Ezzel szemben Békés megye községei talán 22—23 000 pengőt költöttek el nálam, tehát a fenti összegnek — és a három család által elköltött összegeknek, amelyben fuvarosoknak, kisiparosoknak, községi adóban stb. kifizetett összegeknek vagy 85%-át más megyékből hoztam el erre a szerencsétlen vidékre. Olyasmit csináltam és csinálok itt tehát, amit senki más nem csinál, hiszen most, amikor másokat az uborkafára segít a változó konjunktúra, azoknak első dolguk itthagyni ezt a falut, amelyben már az apjuk indigénaként élt és boldogult, mert hogy itt mi lesz, az őket tovább nem érdekli. Hát nemfejtegetem ezt tovább, kedves Miklósom. Neked és kedves, derék Feleségednek igaz szeretettel kívánunk minden jót. Nagy örömmel és élvezettel olvastam világos, szép és bölcs cikkedet az OMKE legutóbbi számában. A vér szökik a fejembe, amikor azt az agyonverhetetlen frázist olvasom, hogy „nekünk a búza nem áru és a föld nem üzlet". Még mindig nem vert eléggé a sors fejbe